Főkép

A nyomok mindig beszélnek. Akkor is, ha (a többnyire) élettelen testen találjuk őket, és akkor is, ha (a többnyire) élőnek tűnő helyszínen. Csak érteni kell a nyelvükön, beszéljék azt bármilyen – biológiai, fizikai, kémiai, vegyi, technológiai – dialektusban. A bűntények utáni nyomozások helyszínelési és/vagy orvosi aspektusai – köszönhetően a remek televíziós sorozatoknak – az elmúlt évek egyik sikerágazatát jelentik a szórakoztató irodalomban is, számtalan törvényszéki orvos, technikai helyszínelő, elemző, a pszichológia terepén tevékenykedő szakértő és tudós került az utóbbi időben tényleges reflektorfénybe a krimik és thrillerek nyomvonalán, ahol szerepükkel majdhogynem háttérbe szorították a „szimpla” nyomozókat. De mindenképpen nélkülözhetetlenné váltak a rejtélyek végső megfejtéseiben. És én azt mondom, jól van ez így: remek ötlet a nyomozási szakaszt tudományos logikával és intellektuális játékokkal kiegészíteni, melynek során gyakorlatilag új dimenziók nyílhatnak, ha az író otthonos terepen mozog, vagy legalábbis precízen felkészült. Márpedig Kathy Reichs mindkettő tekintetében nagyon is ott van a „szeren”.

 

Ráadásul még pont remek példa is a televíziós-irodalmi egymásra rásegítésre az 1948-as születésű amerikai törvényszéki antropológus, tudós és krimiíró Reichs, hiszen a Temperance Brennan főszereplésével írt krimisorozata ihlette a Dr. Csont (Bones) című tévészériát, amely 2014-ben már a 10. évadát számlálja (és amelynek ő az egyik producere is). Mrs. Csontdoktor a charlotte-i Észak-Karolinai Egyetem antropológia professzora, munkaideje a kanadai Quebec tartomány the Laboratoire des Sciences Judiciaires et de Médecine Légale intézménye és a már említett UNC egyetem között oszlik meg (ismerős, ugye?). Íróként először természetesen szakkönyveket jegyzett (egy emberszabásúak csonttanáról szóló kötet 1983-ban és egy törvényszéki csonttan 1986-ban), mára azonban 17 Brennan-történetnél és 4 Virals-sztorinál tart (ez a sorozat „fiatal felnőtteknek” szól). Krimijeit 30-nál is több nyelvre fordítják manapság.

 

A Temperance „Tempe” Brennan-széria 1997-ben vette kezdetét a Déjà Dead című regénnyel, amelyért rögtön Arthur Ellis-díjat is kapott a legjobb első regény kategóriában. Főhősnője, a negyvenes Tempe – bár általában hidegrázást kapnak az ilyen kijelentésektől az írók, de – saját maga fiktív tulajdonságokba és cselekedetekbe csomagolt alteregója: törvényszéki antropológus, akinek munkaideje a kanadai Quebec tartomány the Laboratoire des Sciences Judiciaires et de Médecine Légale intézménye és a UNC egyetem között oszlik meg (na ugye, hogy ismerős). Mondjuk a már említett sokakkal ellentétben Reichs nem is tagadja a karakterhez való közelállást, hiszen nyíltan kijelentette, hogy neki és Brennannek „ugyanaz a CV-jük” (önéletrajzuk) és számos tulajdonságukban megegyeznek. Persze hozzáteszi a különbségeket is, mint például Tempe alkoholizmusa vagy elvált anyasága. Regényeinek számos eleme és néhány cselekményszála valós tapasztalatain és benyomásain alapul, így dramaturgiai hitelességük megkérdőjelezhetetlen. A Végzetes utazás a Brennan-éra legújabb magyarul megjelent története (ezúttal a Fumax Kiadó gondozásában), 2001-ben íródott, a széria negyedik folytatásaként. A Csont és vér – amely megjelent A holtak beszélnek címmel is – volt a sorozat nyitódarabja (Déjà Dead, 1997), a Csont és bőr – amely megjelent Minden napra egy halott címmel is – volt a második regény (Death du Jour, 1999), A csontok nem hazudnak – amely megjelent Halálos döntések címmel is – pedig a harmadik a sorban (Deadly Decisions, 2000).

 

Szóval Végzetes utazás. Majdnem Tempe-nek is, de az egész ott kezdődik, hogy sokáig tisztázatlan okokból, Charlotte-tól majd’ 300 kilométerre lezuhan egy utasszállító repülőgép, amely miatt azonnal értesítik az éppen útközben lévő Brennant, siessen a helyszínre. A gép – fedélzetén többnyire fiatalokkal, akik egy meccsre utaztak – a földet éréskor darabokra robbant, teljesen kiégett, a túlélők száma nulla. Szomorú. Borzalmas. Sóhajbennakasztó. Tempe rögtön elkezdi vizsgálni az áldozatok maradványait, hogy elősegítse az azonosításokat, csakhogy! A repülőn utazott Brennan se veled, se nélküled kanadai nyomozóbarátja, Andrew Ryan rendőrtársa egy rabbal – lehet, hogy merénylet történt? Ráadásul Tempe vélhetően nem az áldozatokhoz tartozó, régebben „keletkezett” testrészre bukkan a helyszín közelében, amelyet a felsőbb szervek olyannyira nem fogadnak jó néven, hogy Brennant leállítják, vádakat koholnak ellene, sőt, áttételesen még életveszélybe is sodorják. Vajon mi és ki(k) állhat(nak) a rejtélyes, repülőszerencsétlenséggel össze nem függő bűntény hátterében, amely akkora horderejűnek tűnik, hogy Tempe végleges félreállítása sem lehet megfizethetetlen ár az ügy homályban maradása érdekében? Az érintettség okán Ryan is a helyszínre utazik, s ők ketten (illetve még egy segítőkész FBI-ügynök) próbálnak meg lavírozni az intézményi és politikai hatáskörök tiltólistájának sorai között, hogy végül a felszínre került testrész megtalálhassa nemcsak a gazdáját, hanem az elkövetőt is.

 

Kathy Reichs azon írók közé tartozik, akiknek van stílusuk. A járatlanabbak számára evidensnek tűnhet a kijelentés, azonban a krimihabzsolók tudják, még ha volt is eredendően egyéni hang egy történetben, a fordítás során könnyen elveszhet. A Végzetes utazás cselekményéhez azonban (fordította Béresi Csilla) hihetetlenül a regény szövetéhez illő mondatalkotási- és fogalmazási stílus párosul, tökéletesen adja át az egyes szám első személyű nézőpont külső (cselekmény, környezet) és belső (érzelmek, lelkiállapot) mondanivalóját. Tempe Brennan a legvelejéig nő és a legvelejéig tudós, a kettő pedig személyiségében nem zárja ki egymást, sőt, mintha még egy harmadik dimenziót is nyitna. Andrew Ryan zordnak tűnő (mert valójában csak „kudarckerülően érzékeny”), magába zárkózó, lakonikus figurája remek dinamikai ellenpont, ahol kettejük pulzálása lendíti előre az autentikus, aprólékosan kidolgozott és tökéletesen láttatott cselekménysort.

 

A történet gyakorlatilag egy szálon fut, de ez a vonal ügyesen szaggatott és elágazó a kellő helyeken – a múltig visszanyúló bázis és a motivációk kronológiai rajza nemcsak a tudóst mutatja a könyvlapok mögött, hanem a mára tökéletesen kiforrott, szakmai fogásokat magas szinten elsajátító, egyéni hangot megszólaltatni képes írónőt. Kathy Reichs könyve minden tekintetben élvezetes krimi, markánsan kontúrozott főhősnője miatt könnyen megvalósítja az olvasói beleélést és azonosulást, a történet jellege pedig szépen alátámasztja egyrészt a naturalista (ezt most a lájtosabb értelmében) ábrázolásmódot, másrészt pedig a hihető valóságérzetet. Igen, megtörténhet ilyen, sőt… A Végzetes utazás végén rettentően jólesik belegondolni, hogy még csupán a Tempe Brennan-sorozat negyedik kötetével van dolgunk, s ebből kifolyólag még sok-sok hasonlóan precíz, szórakoztató irodalmi kaland vár ránk Reichs-től. Csak ne kellene mindig olyan sokat aludni a következőig!