Szakurazaka Hirosi: A holnap határa

Élni. Halni. Újra.

Nehéz az élmény rombolása nélkül írni egy könyv cselekményéről, ám miután gyakorlatilag az összes érdekes és izgalmas fordulatnak tűnő ötletet már ismeri a közönség, így aztán ha eredetileg nem is szerettem volna beszélni az időhurokba ragadt japán közlegényről, most mégis megtehetem. Kirija Keidzsi ugyanis egy egyszerű japán páncélos katona, aki az Egyesült Antiinváziós Hadsereg kötelékében első csatájára vár az emberiség kiirtására készülő, gitainak nevezett lények ellen. A hordószerű testalkatú, megalkuvást nem ismerő gitaiokkal nem egyszerű elbánni, Kirijának nem sok esélye van arra, hogy túlélje az első ütközetet. Néhány percen belül meg is történik az elkerülhetetlen: halálos sebet kap, s bár élete utolsó másodperceiben még ott van mellette a Rita Vrataski, a Föld hadseregének legendás harcosa, a Harctéri Szuka néven emlegetett nő, ám ez sovány vigasz Kirija számára.

Élni. Halni. Újra.

De aztán hirtelen felébred egy nappal a számára végzetes csata előtt. Vajon csak álmodta a véres ütközetet és a saját halálát? Újra felkészül a harcra, újraéli azokat az eseményeket, amelyeket úgy érzi, egyszer már átélt – hogy aztán újra partra szálljon a Kotoiusi-szigeten. És újra meghaljon. És újra felébredjen egy nappal a csata előtt. Ezek után már Kirijának is be kell látnia, hogy többről van szó, mint egyszerű álomról: egy időhurokba került, aminek köszönhetően újraéli ugyanazt a két napot (a felkészülést és a csatát). Kirija azonban nem tétlenkedik, s ha már az univerzum valamilyen rejtélyes indoknál fogva úgy gondolta, hogy további esélyeket érdemel, akkor ki is használja: kiképzi magát, hogy ő is olyan ügyes és tehetséges harcos legyen, mint Rita Vrataski. Segítségére Ferrell őrmester mellett maga a Harctéri Szuka van: miután összebarátkozik Ritával, Kirijának rá kell döbbennie, hogy ketten együtt akár az egész emberiséget megmenthetik…

Élni. Halni. Újra.

Azt a legfontosabb észben tartani A holnap határa regényváltozatáról, hogy eredetileg japán felső tagozatos vagy középiskolás diákoknak (elsősorban fiúknak) készült. Márpedig ez nem az a korosztály, amely komoly morális drámákat vagy csavaros agymunkát igénylő tudományos fantasztikus műveket szeretne olvasni: a hangsúly az akción, a könnyed szórakozáson van. Ennek a besorolásnak pedig könnyedén megfelel Szakurazaka Hirosi regénye: nincs feleslegesen túlbonyolítva, nincsenek benne unalmas kitérők, nem akar mélyen foglalkozni sem a karakterek háttértörténetével, sem reakcióikkal vagy motivációikkal – egyszerűen szórakoztatni akar, lehetőleg úgy, hogy ne lehessen letenni a könyvet az izgalomtól, hogy két lövöldözés közé még beférjen egy kis lövöldözés is, hogy a pörgős akció magával sodorjon, és ne is engedjen el a kétszáz oldalnyi történet végéig.

Élni. Halni. Újra.

Persze azért nem szabad átesni a ló másik oldalára sem – A holnap határa egy tisztességesen megírt akcióregény. Pont annyira foglalkozik az események (és a bemutatott világ) hátterével, illetve a szereplők érzéseivel, amennyi ahhoz szükséges, hogy élvezni tudjuk a harcokat, de közben ne lassítsa le feleslegesen a cselekmény folyását. Nincs híján érdekes megoldásoknak, különösen a befejezés tetszett (ellentétben a hollywoodi adaptáció zárlatával), ráadásul még a humor sem áll távol tőle, ami különösen jól esett az akciójelenetek között. A terjedelemtől eleinte féltem kicsit, hiszen felmerült bennem, lehet-e kétszáz oldalban egy minden igényt kielégítő (vagy legalábbis kamasz fiúknak tetsző) katonai sci-fit írni, de alaptalannak bizonyultak a félelmeim: ennél több oldalt talán el sem bírt volna a történet, ez a regény tényleg úgy tud működni, hogy egy délután alatt belevetjük magunkat a gitai-harcokba, és az utolsó jelenetig fel sem nézünk a lapokból.

Élni. Halni. Újra.

Azt hiszem, így zárásképpen érdemes még megemlékezni a filmváltozatról is, melyet igazság szerint a könyv elolvasása után sokkal pozitívabban tudok értékelni: bár csak a főbb pontokban egyezik a történet, a szellemiségét és hangulatát jól sikerült a vászonra adaptálni. Engem még az sem zavar különösebben, hogy a mozgóképes szereplők jó tíz-tizenöt évvel idősebbek a regénybelieknél, legfeljebb a jelentősen lebutított befejezésen tudom felhúzni a szemöldököm, de egyébként nem tudok kötözködni a hollywoodi álomgyár gépezetével. Hiszen az is elsősorban a látványos szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt, amiből a regényben sincsen hiány – ilyen tekintetben pedig inkább a Transformers vagy mondjuk a számítógépes játékra emlékeztető koncepció miatt a Tomboló erő rokona, mintsem a Csillagközi invázióé vagy a Végjátéké. De nincs is ezzel probléma, műfajában igen kellemes élményt biztosít, ráadásul a stílus rajongóinak még a film megtekintése mellett is érdemes lehet elolvasni, elvégre szerintem mindenki eljátszott már a gondolattal, hogy milyen lenne, ha életünk egyes eseményeivel újra és újra megpróbálkozhatnánk – ennél többet pedig A holnap határa sem szeretne bemutatni: Élni. Halni. Újra.