A Szépség és a Szörnyeteg (film)

A Szépség és a Szörnyeteg klasszikus meséjének legalább ezerféle különböző adaptációja született már az évtizedek során, ha mást nem, az 1991-es Disney rajzfilmet biztosan mindenki látta. Az elátkozott herceg és a szépséges Belle örökérvényű, tanulságos történetét most francia-német koprodukcióban Christophe Gans álmodta újra vászonra.

A rendező-forgatókönyvíró filmográfiája egy igazi B-kategóriás akciófilmnek tűnő Mark Dacascos-mozi mellett a Farkasok szövetsége című 2001-es hangulatos kalandfilmre, illetve a 2006-os Silent Hill című horrorra terjed ki. Rá jellemző módon A Szépség és a Szörnyeteg esetében sem csak a rendezői széket foglalta el, de a forgatókönyvet is – részben – ő jegyzi. A történet fonala a XIX. század eleji Franciaországban indul, az eseményeket egy fiatal nő narrálja, amint két kisgyereknek mesél. Egy gazdag kereskedőnek (André Dessolier) nagy adag rakománya veszik oda a háborgó tengeren, ezáltal csőd közeli állapotba kerül, s a hat gyermekét (három fiút és három lányt) egyedül nevelő apa kénytelen a városi jómódból egy vidéki házba visszavonulni, és ott meghúzni magát. Lányai közül kettő, Anne (Audrey Lamy) és Klotild (Sara Giraudeau) igazi sorscsapásként élik meg a vidéki környezetet – egyébként a színésznők szándékosan eltúlzott és látványos szenvedésükkel a humoros pillanatok legfőbb forrásai a filmben.

Annál inkább elemében van Belle (Léa Seydoux), aki főleg kertészkedéssel üti el az idejét, s akire aztán rövid időn belül sor kerül a szomorkodásban is: időközben megkerül apjuk egyik hajója, így hát van remény az újrakezdésre. A kereskedő éppen néhány holmit indul beszerezni az új városi élethez, amikor viharba kerül lovával, majd egy titokzatos, baljós, elvarázsolt kastélynak tűnő helyen lyukad ki: itt gondtalanul megtömheti éhes hasát, és a bevásárló listán szereplő tételek is mind előtte hevernek, sőt, valaki még a lova sebeit is bekötözte. A férfi azonban nem elégszik meg ennyivel, és Belle kívánságának is eleget akar tenni: a kastély vadul burjánzó, gyönyörű rózsakertjéből leszakít egy virágot, ezzel pedig nemcsak egy kőszörnyet kelt életre, de maga a Szörny (Vincent Cassel) is megjelenik a színen. Az elátkozott hercegnek pedig nincsenek jó hírei: a rózsáért cserébe a férfi életét követeli.

A lelkiismeretes Belle persze mégsem hagyhatja, hogy apja halála az ő lelkén száradjon, hiszen már édesanyja elvesztése miatt is magát okolja, éppen ezért maga megy el a Szörny kastélyába, apját kiváltandó. Természetesen hamar kiderül, hogy a herceg nem gyilkolni vágyik, sokkal inkább a vacsora- és hölgytársaságot hiányolja. Belle igyekszik legyűrni kezdeti undorát, amit a Szörny iránt érez, aki természetesen egyre közelebb kerül a szívéhez. A lány álmaiban fokozatosan megismeri fogva tartójának sötét múltját, így apránként a néző is magyarázathoz jut, a cselekményt pedig időről-időre továbbra is megszakítja a mesélő felbukkanása, ekkor rendszerint a kép is rajzolt könyvillusztrációkká merevedik.

A film legfontosabb jellemzője egyébként is a meseszerűség, mely nem csupán a fent említett formaiságban jelenik meg, hanem a cselekményvezetés, a kissé egysíkú, fekete-fehér karakterek, a szentimentális hangvétel, és természetesen a látvány is a meséket idézik. Utóbbira nem lehet panasz, hiába nem amerikai szuperprodukciót látunk, a CGI minősége kielégítő. A kamera jellemzője a szinte folyamatos mozgás, persze nem valamiféle dokumentarista kézikamerára kell gondolni, a nézőpont itt mindig lassan, méltóságteljesen úszik be valahonnan valahová, a szereplők felé is hol közeledünk, hol pedig távolodunk tőlük. A színészi alakítások nem nevezhetők kiemelkedőnek, nem kifejezetten emlékezetesek, viszont mindenkire jól illik a rá osztott szerep. Ugyan a szinkronos változat miatt a két főszereplő, Cassel és Seydoux hangja sajnos elveszik, a magyar hang ezúttal kifejezett dicséretet érdemel – az esetek többségében nem vagyok híve a szinkronos változatoknak, de jelen esetben a casting mellett a magyar hangok kiválasztása is jó érzékkel történt, főleg a Vincent Casselt megszólaltató László Zsolt zseniális.

A gond tehát nem a színészekkel, még csak nem is személyiségük, jellemük különböző állomásainak bemutatásával, hanem érzéseik megélésével és az azokban beállt változások vászonra vitelével van. A történet központi elemét adó, a két főhős között szövődő szerelem ugyanis nem kap kellő játékidőt, egyszerűen nem látjuk a szemünk előtt sem felbukkanni, sem kibontakozni ezt a kulcsfontosságú érzést: ezzel ellentétben úgy tűnik, mintha mind Belle, mind pedig a Szörny szinte egyik pillanatról a másikra lobbanna lángra a másik iránt, ezáltal ez a vonal elnagyolttá válik. Ezért a hiányosságért a megkapó, igazán sötétre sikerült látvány vagy a meseszerű szentimentalizmuson keresztül is megható események mellett a zene kárpótolja a nézőt, utóbbi ugyanis kifejezetten kiválóra sikerült. Pierre Adenot, a film zeneszerzője zseniális munkát végzett, már az első néhány percben felcsendülő zongora téma is megragadó, nem is beszélve a vidám, de annál is inkább a borús, baljós és félelmetes szakaszok aláfestéséről.

A spoilereket következetesen elkerülve azért kijelenthető, hogy természetesen minden részletre kiterjedően fény derül a Szörny jól kitalált múltjára, jelenének miértjeire, miközben a mesékre jellemző méretes bonyodalmak sem maradhatnak el. Az persze önmagában spoiler, hogy a történetnek happy end a vége, de hogyan másként is érhetne véget egy mese? A Szépség és a Szörnyeteg ugyanis az; az élő szereplők, a sötét hangulat és a 12-es karika ellenére is egy az igazi, régimódi mesék közül, melyeket a lelke mélyén mindenki szeret: gyerek és felnőtt egyaránt.