Főkép

„A halál nem illett ehhez a naphoz. Először is az időjárás egyáltalán nem volt megfelelő. A mai egyike volt azoknak a tökéletes napoknak, amelyek ritkán adatnak meg évente néhány alkalomnál többször.”

 

Fura felütés ez egy romantikus regényben. Mint ahogy az sem éppen szokványos, hogy egy ilyen történet térben majdnem ugyanott, ám időben egymástól igencsak távoli eseményeket mutat be. Legalábbis én még nem találkoztam ilyesmivel, amiben persze komoly szerepe lehet annak, hogy nem igazán szoktam romantikus könyveket olvasni, legfeljebb amolyan klasszikus szerelmes regényeket, amik a két ember közötti szerelemmel foglalkoznak, és általában érzelmileg kielégítő, optimista befejezéssel zárulnak, a halálnak pedig csak ritkán, legfeljebb a dramaturgia szempontjából van szerepe. Na jó, pályafutásom során összeakadtam néhány paranormális-romantikus darabbal is, de az egy másik történet.

 

Persze felmerülhet a kérdés, hogy ha nem szoktam, most miért olvastam romantikus regényt. Nos, a válasz egyszerű: a Paranoia után szükségem volt valami nagyon másra, valami egyszerűre és biztonságosra. Hogy akkor miért választottam olyat, aminek Szellemjárás a címe? Mert megtetszett a borítója és a fülszövege. Nem találtam benne semmi ijesztőt, kiszámíthatónak tűnt, de mégsem faék egyszerűségűnek, ígért némi szerelmet, romantikát, árulást, intrikát és rejtélyt, és én éppen erre vágytam.

 

Szokatlanul gyorsan kiolvastam, és egyáltalán nem csalódtam, mert Alan Titchmarsh éppen azt adta, amire számítottam. Jó volt olvasni a vidéki Angliáról, akár a múltban, akár a jelentben jártunk éppen, mert az a világ annyira más, mint az, amelyben élek, amit ismerek és megszoktam. Arrafelé, legalábbis a szerző tálalásában még a házak és a kertek is sokkal romantikusabbak, mint mifelénk. Persze az is könnyen lehet, hogy ez mindössze egy erősen ideologizált vidéki Anglia, és köze sincs a valósághoz, de én simán bevettem. Ami egyértelműen azt bizonyítja, hogy az író képes volt szabadságra küldeni a racionálisabb énemet, még ha csak pár órára is.

 

Mondjuk azt nem igazán értem, hogy miért volt szükség a szellemre, de ez legyen az én problémám. Ha egy kicsit nagyobb hangsúlyt kapott volna, vagy jobban ki lenne dolgozva ez a szál, akár még érdekes is lehetne, de így csupán egy fura momentum, ami ahhoz kevés, hogy meglegyintsen bennünket a paranormalitás szellője, ahhoz viszont sok, hogy figyelmen kívül hagyhassuk. Persze ha kastély lenne… de az egy másik történet.

 

Ennek ellenére szerettem olvasni Anne Flint, a csinos, ám az adott körülményeknél jobbra vágyó cselédlány történetét, aki meggondolatlanul cselekszik, és ennek következtében kénytelen fájdalmas tapasztalatokat szerezni arról, milyen, ha valaki a körülmények áldozatává válik. Szegény lány, ő csak másra vágyott, mint ami megadatott neki, ám ezért súlyos, talán túlságosan is súlyos árat fizetett. És szerettem olvasni Harry Flint, a negyvenes, elvált történelemtanár történetét is, aki szintén másra vágyik, mint ami körülveszi, ezért gondol egyet, és beköltözik egy öreg és romos malomházba. Csak idő kérdése, hogy rájöjjön, milyen szálak kötik a helyhez.

 

Nincs mihez viszonyítanom Alan Titchmarsh regényét, hiszen sem az ő munkásságát, sem a kategória egyéb darabjait nem ismerem annyira, hogy nyugodt szívvel megtehessem. Azt viszont tudom, hogy hála neki, volt pár kellemes órám, amikor nem kellett gondolkodnom, csupán hagyni, hogy magával ragadjon a történet, melyben mindenki az, akinek hiszem, és úgy cselekszik, ahogy várom tőle – éljen akár a múltban, akár a jelenben. És ez jó, nagyon jó, mert erre is szükség van, kinek jobban és többször, kinek kevésbé és ritkábban, de igenis van.