Mitch Albom: Az Idő Ura
Írta: Galgóczi Móni | 2013. 06. 10.
„Egy férfi egyedül ül egy barlangban.
A haja hosszú. A szakálla a térdéig ér. Állát a tenyerébe támasztja.
Lehunyja a szemét.
Hallgat valamit. Hangokat. Véget nem érő hangokat. A hangok a barlang sarkában sötétlő tóból törnek elő.
A Föld lakóinak hangjai.
Csupán egyetlen dolgot akarnak.
Időt.”
Így kezdődik Mitch Albom könyve.
Az idő, mint téma nem újdonság, sokan sokféleképpen írtak már róla. Ott van például a Momo és Az Elveszett Idő Szigete, csak hogy a két legnagyobb kedvencemet említsem, de akadnak ismeretterjesztő művek (pl. Stephen W. Hawking Az idő rövid története, ami felöleli az univerzumról eddig szerzett tudásunkat), versek (pl. Ady Endre Az Idő rostájában, ami gyönyörűen fogalmazza meg az elmúlás és az idő múlásának azonosságát), sőt, képzőművészeti alkotások (Salvador Dalí Az elfolyó idő), filmek és dalok (pl. Pink Floyd Time) is dögivel, ami egy dolgot jelent számomra: fontos nekünk. Sőt, ha jobban belegondolok, életünk egyik központi témája.
Legtöbben úgy gondoljuk, az idő folyásának követése egyszerű dolog. Igen az, nekünk, most, a 21. században, hiszen vannak mindenféle időmérő eszközeink. De nem volt ez mindig így. Valamikor régen az embereket nem érdekelte más, csak a természet változásai, mert ez alapján tudták meghatározni, hogy mikor kell begyűjteni bizonyos terményeket, mikor kell elkezdeni felkészülni a télre, és folytathatnám még a felsorolást, de minek, hiszen nem ez a lényeg, hanem az, hogy valamikor régen volt egy ember, akiben megszületett az idő mérésére iránti vágy… Mitch Albom regényében ez az ember Dor, aki el is nyerte „méltó” büntetését. A könyv az ő története… és egyben mindannyiunké…
Hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek hibái a könyvnek, de nem érdekelnek, mert nagyon tetszett, pedig nincs benne semmi különleges, csupán remekül megfogalmazott gondolatok, melyek arra kívánják felhívni a figyelmet, hogy az idő foglyai vagyunk, és csak rajtunk múlik, hogy mennyire. Ha megállunk, de legalábbis lassítunk, és megpróbáljuk élvezni azt, amink van, talán lazíthatunk a rabláncainkon, és talán még egy kis szabadság is jut nekünk, ám ha nem változtatunk… ebbe jobb nem belegondolni. Banálisnak, elcsépeltnek, didaktikusnak tűnik az egész, ugye? Elsőre valóban az, de talán mégsem, változtatni ugyanis nem könnyű, ezért nem is mindenkinek sikerül. Sokan egész életükben az idővel, illetve annak hiányával harcolnak, és csak későn döbbennek rá, hogy mi mindent szalasztottak el közben. Valószínűleg én is egy vagyok közülük, de legalább bevallom, és nem áltatom sem magam, sem másokat.
Hogy akkor mégis miért tartom jónak Mitch Albom könyvét? Mert olyan, mintha egy bölcs öregember mesélne a tábortűz körül ülőknek. Nem mondja, hogy neki van igaza, nem fenyeget büntetéssel, ha nem teszem, amit mond, egyszerűen elmesél egy történetet, amiből mindenki azt szűr le magának, amit akar, és csak annyira veszi komolyan, amennyire a vérmérséklete engedi. Már olvasás közben is számtalan gondolat felmerül az emberben, ezekkel érdemes eljátszani, hagyni, hogy kibontakozzanak, aztán ha ez megtörtént, akár még jegyzetelni is szabad, hátha egyszer, amikor majd okosabbak leszünk, jól jönnek ezek az irományok, hiszen általuk láthatjuk, hol jártunk egykor. És ami igazán szép, hogy ezek a saját gondolataink lesznek, amikhez Mitch Albom szavai csupán katalizátorként járultak hozzá.
Fura dolog az idő – hol sok van belőle, hol kevés, hol gyorsan telik, hol lassan. Nekem általában gyorsan. Lehet, hogy azért, mert már túl vagyok életem felén? Akkor lehet, hogy hamarosan én is úgy állok majd az időhöz, mint Victor Delamonte? Nem hiszem, bár ki tudja. Mondjuk Sarah Lemon alternatívája sem éppen hívogató. Azt hiszem, valahol kettejük között van a megoldás – nem véletlen hát, hogy Dornak a szabadulásért cserébe éppen a két végletet képviselő ember életét kell megváltoztatnia.
Meggyőződésem, hogy a lehető legjobb pillanatban került a kezembe a könyv, és abban is biztos vagyok, hogy nem utoljára olvastam. Köszönöm a szerzőnek, hogy megírta, a kiadónak, hogy megtalálta és kiadásra méltónak találta, a fordítónak pedig, hogy elérhetővé tette édes anyanyelvünkön. Reményeim szerint sokan elolvassák, elgondolkodnak, és még ha nem is tudnak kiszakadni az idő fogságából, legalább tudják, hogy van választásuk…