Főkép

Tony Parsons angol író, aki érzelmes, emberi regényeivel lett sokak kedvence. Magam is szerettem a magyarul megjelent első néhány könyvét (Apa és fia, Férj és feleség, Családban marad), de aztán besokalltam kissé, hiszen ő is önismétlővé vált, meg alighanem ellőtte a puskaporát – s az újabb könyvei már egyre inkább csalódást okoztak. A Reptér azonban tetszik. Igaz, ez csupán egy 100 oldalas könyvecske, és a tipikus parsons-i húzások itt is megvannak, de érezhető, hogy számára is felfrissülést hozott a feladat. Állítólag a londoni Heathrow repülőtér meghívta az írót, hogy nézze meg minden részlegüket, és írjon róla, amit szeretne. És egy ilyen, valójában furcsa helyen, ahol ráadásul évi 75 millió ember fordul meg, nyilván lehet találni egy rakás jó sztorit.
 
Ha össze kellene állítani a leggiccsesebb, legelcsépeltebb jeleneteket, amiket az ember pl. filmeken láthat, a top 10-be biztos bekerülne az, hogy XY megérkezik a repülővel, és ilyen-olyan rokona vagy barátja odarohan hozzá, és összeölelkeznek. Parsons becsületére legyen mondva, ilyet nem írt a kötetbe, pedig ő, a maga módján vonzódik a giccses dolgokhoz. Viszont, ha nem is szárnyal az írásművészete szédítő szépirodalmi magasságokban, azért nem is igénytelen, ocsmányul nyálas, amit ír.
 
Ami meg az említett jelenetet illeti, tapasztalatból tudom, hogy kívülről bármily giccses is, megélni nagyon jó. Így megy ez. Szintén saját tapasztalataim miatt érdekelt a könyv, mivel a Heathrow-n jártam már néhányszor. Osztom azok véleményét, akik szerint a repterek nem egészen evilági, kissé embertelen, és sokszor stresszes, taszító helyek. A 9/11 utáni világban meg aztán pláne, a sok nyavalyás ellenőrzéssel meg minden. És emiatt magam sem sűrűn gondoltam még bele, hogy milyen lehet ott dolgozni, mi minden van ott. És meglehet, a Reptér című könyv olyan, mint valami könnyed ismeretterjesztő adás a Discovery tévén (ahogy egy ember írta a molyon), de én mégis értékelem, hogy legalább ennyit megtudhatok az ott zajló mindennapi életről.
 
A kötet hét novellát tartalmaz, melyek végül így-úgy össze is kapcsolódnak. Sajnos Parsons nem állja meg, és az érzelmességi szintet az általam még elfogadható határérték fölé viszi a végére, de ezt most elnézem neki, mert legyen szó bár tűzoltóról, pilótáról, forgalomirányítóról, állatfelügyelőről, bevándorlási hivatalnokról, vagy épp egyszerű (netán bonyolult) utasról, írónk mindegyiküknél olyasmit mesél, ami érdekes és egyszerűen jó olvasni. Mert Parsons azért abból kovácsolt tőkét, hogy érzékeny az emberi pillanatokra, legyenek bár sorsfordítók vagy teljesen hétköznapiak. Nem tudok azon rugózni, hogy az itt felvillantott sorsok mennyire máshogy is alakulhatnak, vagy hogy bármily sokat ír is le, egy részük felszínes (mert nem írhat bele mindent néhány oldalba – noha a vén pilóta költői sztorija azért ott van, és mezei utasként is volt olyan érzésem, hogy odafönn az ember Isten arcát látja meg…) – inkább csak örülök annak, hogy legalább ennyire találkozhattam ezekkel az emberekkel. Végtére is az életünkben a legtöbb emberrel még ennyi kapcsolatunk sincsen, de tényleg van olyan, hogy egy vadidegen mosolya vagy kedvessége átsegít egy épp aktuális nehézségen. És akkor már inkább ez legyen, mint az ellenkezője. Na, tessék, ez most megint biztos giccses lett…
 
Úgyhogy még gyorsan leírom, hogy a fordításban vannak bakik (pl. a gyűrűs farkú maki környékén), de olyan is, amikor úgy tűnik, sem a fordító, sem aki utána kezelte a szöveget, nem értelmezte azt. De legalább van némi csavar a sztoriban, nem kívánt kihívásként az arra fogékony olvasóknak.