Főkép

Az idei Oscar-díjra jelölt alkotásokat végignézve úgy tűnik, mintha a készítők összebeszéltek volna, hiszen többen is a múltat vették górcső alá. Woody Allen a maga romantikus stílusában nosztalgiázik a század eleji Párizsban, Michel Hazanavicius a klasszikus fekete-fehér némafilmet idézte meg a vásznon (azóta tudjuk, hogy ezzel meg is nyerte a legjobb filmnek járó aranyszobrocskát), míg Steven Spielberg a mára már – talán megérdemelten – elfeledett filmeposz műfajában készítette el legújabb meséjét. A sorból Martin Scorsese sem maradhatott ki és egy könnyed családi kalandfilm álcája alatt tálalta mondanivalóját az emlékekről, amelyek kissé talán fájdalmasak, de ugyanannyira hozzátartoznak a személyiségünkhöz, mint a jelen eseményei.
 
Hugo Cabret apja halála után a nagybácsi felügyelete alá kerül, aki az ivás mellett a párizsi pályaudvar óráinak rendben tartásával foglalkozik. Eltűnése után Hugo egyedül marad, ám nem esik kétségbe, folytatja a gyámja munkáját, és próbál valahogy megélni a vasútállomás nyüzsgő világában. Megismerkedik egy helyi játékárussal, aki felfedezi benne a tehetséget, hogy megbütyköljön és megjavítson kisebb-nagyobb mechanikus tárgyakat. A zord boltos fiatal keresztlányával is barátságba kerül, s ketten együtt kutatják fel a fiú múltjának részleteit, melyben fontos szerepet játszik az eladó titokzatos élete, egy különös robot, akinek működtetéséhez egy szív alakú kulcs hiányzik, valamint Hugo édesapja is, akinek az elvesztése után mindösszesen néhány örömteli és fájó emlék maradt.
 
A Brian Selznick képes regényéből készített mű úgy kezdődik, mint egy egyszerű családi film, melynek főhőse egy fiatal fiú, aki nagy kalandokba keveredik a ’30-as évek derekán és szerethető, bár nem túl bonyolult történetével elvarázsolja a rá fogékony generációt. De ahogy halad előre a cselekmény, egyre több mondanivaló bontakozik ki, s folyamatosan érezzük azt, hogy sokkal mélyebb rétegei is vannak a produkciónak, mint azt elsőre gondoltuk. Felidéződik a múlt, amikor még a filmnek nevezett csoda elbűvölte a közönséget, s általa valóban mágikus dolgokat lehetett megjeleníteni, illetve beszél az álmok beteljesítéséről és a feledés tragédiájáról, amellyel egyszer mindenkinek meg kell birkóznia.

 

A leleményes Hugo igazi varázsát a századelő hangulatvilága adja, mely, ha kicsit gyermeki is, sosem lesz vontatott vagy erőltetett. A technikai részért felelős készítők (öt Oscarral is díjazott) teljesítménye valóban fantasztikus, a vizuális megvalósítás minden dicséretet megérdemel. A párizsi állomás élénk légköre, a gőzhajtású vonatok és az apró mechanikus játékok univerzuma minden alkotóelemével együtt él és elbűvöl, s nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ilyen könnyen meg lehessen kedvelni a filmet. A színészek szerepe ezúttal nem volt túl jelentős, bár ez inkább a forgatókönyvnek köszönhető. A két főszereplőre nem lehet panasz, fiatal koruk ellenére sem játszottak rosszul, noha természetesen a mellékalakok alakítását érdemes kiemelni, közülük is leginkább Ben Kingsley-t és Sacha Baron Cohent.
 
A film nagy erénye, hogy nem akar többet vállalni, mint amennyit elbír. Ami mondanivaló és elgondolkodtatás elfér a családias hangulat és a varázsos múltidézés mellett, azt nyugodtan előadja, nem lesz kényszeredett és mesterkélt a múlt felelevenítése (mint akár A némafilmes esetén), így valóban biztosítani tudja a kellemes kikapcsolódást. A mozgóképek világát dicsőítő képsorok láttán nekem is kedvem támadt korabeli alkotásokat megtekinteni, külön ajánlanám a Hugo kalandjaiban is megidézett Georges Mélies műveit, az egyik leghíresebb talán az Utazás a Holdba, 1903-ból – egészen különös élményben lehet részük az érdeklődőknek.

Kapcsolódó írás:Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret