Tudorok – 4. évad
Írta: Veres Kristóf György | 2012. 01. 14.
VIII. Henrik – Anglia és Franciaország királya, az anglikán egyház feje, a hit védelmezője – annyi csalódás és kudarc után végre megtalálta a tökéletes feleséget Catherine Howard személyében. Az idősödő uralkodó alig tizenhét éves, buja és tüzes arája mellet újra ifjú szerelmesnek érezheti magát, ráadásul ötödik felesége egy vidéki nemes árvaházából származik, így nem hoz magával az udvarba egy családnyi dölyfös, nagyravágyó és harácsoló rokont, illetve nem ártja bele magát Anglia ügyeibe.
Ám Henrik nem sokáig szedegetheti az élet rózsáit szerelmével vadászkastélyról vadászkastélyra járva, ugyanis Thomas Cromwell kivégzésével Anglia elvesztette egyik legrátermettebb és legtehetségesebb miniszterét. A különféle, folyamatosan változó udvari klikkek csak abban értettek egyet, hogy a túl magasra jutott Cromwellnek vesznie kell, azonban egyik politikai csoportban sincs olyan karizmatikus ember, aki el tudná fogadtatni vezető szerepét a Titkos Tanács többségével vagy magával a királlyal. Több külpolitikai kudarc és egy majdnem halálos betegség után Henrik az egész tanácsot hazugnak nevezi, és nyíltan kijelenti, hogy megbánta Cromwell kivégzését.
Miközben a király egy működőképes kormányt próbál összetákolni az egymással rivalizáló országnagyokból, Catherine királyné csodálatos kastélyában unatkozik. Azonban a semmittevés sok veszélyt rejthet egy naiv, életvidám, kíváncsi, ugyanakkor mesésen gyönyörű fiatal lány számára, pláne, hogyha a király jóképű belső inasa, Thomas Culpeper mindig készségesen a rendelkezésre áll, hogy egy kis „ártatlan” szórakozást nyújtson Henrik feleségének. Hiszen mi rossz sülhetne ki két ártatlan fiatal őszinte és önzetlen szerelméből?
Eközben a politikai helyzet egyre kiszámíthatatlanabb, Henrik sokszor egymás utáni napokon küld máglyára protestánsokat és pápistákat, pillanatnyi lelkiállapota és az éppen a kedvőre tévő kegyence kívánsága szerint. Miközben a vallási feszültségek egyre csak nőnek, a lutheránusok vezetője Edward Seymour, és a katolicizmus élharcosa, Gardiner püspök is egyetért abban, hogy az országot ki kell mozdítani a holtpontról és egy jól meghatározott politikát szükséges követni. Anglia királynéja tökéletes lenne arra, hogy Henriket végleg az egyik, vagy a másik irányba lökje, azonban a 17 éves Catherine Howard nyilván alkalmatlan erre a szerepkörre. Még szerencse, hogy már volt precedens egy királyné eltávolítására!
Már csak egy megfelelő indok kellene…
Sajnos minden idők egyik legjobb történelmi filmsorozata is elérkezett utolsó évadjához, azonban a Tudorok utolsó tíz epizódja minden kétséget kizáróan méltó befejezése ennek a megismételhetetlen történelmi kalandnak.
A negyedik évadban a legcsodálatosabb az, ahogyan a készítők az elkerülhetetlen elmúlás közeledtének nyomasztó és rideg hangulatát közvetítik a nézők felé. A díszletek egyre sötétebbek és komorabbak, sokszor feltűnően üresek, a jelenetek egyre csendesebbek – az utolsó részben a zene teljesen eltűnik –, a snittek pedig egyre hosszabbak.
Azonban a rendező, az operatőr és a díszlettervező fáradozásai fabatkát sem érnének Jonathan Rhys Meyers páratlan alakítása nélkül. Én személy szerint még sohasem láttam egy fiatal színészt ilyen meggyőzően és élethűen alakítani egy megfáradt, magába roskadt, beteg és magányos öregembert.
Azonban nem csak Henrik karaktere az egyetlen, ami miatt érdemes nézni ezt a sorozatot. A második és a harmadik évadbeli óvatos, de meggyőző alakítása után Sarah Bolger (Tudor Mária) végre kilép a reflektorfénybe. A fiatal színésznő már teljes magabiztossággal játssza Henrik büszke és sziklaszilárd idősebbik lányát. A sorozat legjobb jelenetei közé tartozik, amikor Mária elevenbe vágó szavaival az egész udvar előtt többször porba sújtja Catherine királynét. A befejező részekben pedig borzongva hallgatjuk, ahogy ez a páratlanul gyönyörű nő jeges indulattal, borzalmas esküt fogad, hogy tűzzel-vassal fogja kiirtani az eretnekséget Angliából.
A sorozat nézőinek csak annyit ígérhetek, hogy aki az első három évadban beleszeretett a Tudorok által kínált kalandokba, az az utolsó tíz epizódért is rajongani fog.
Ám Henrik nem sokáig szedegetheti az élet rózsáit szerelmével vadászkastélyról vadászkastélyra járva, ugyanis Thomas Cromwell kivégzésével Anglia elvesztette egyik legrátermettebb és legtehetségesebb miniszterét. A különféle, folyamatosan változó udvari klikkek csak abban értettek egyet, hogy a túl magasra jutott Cromwellnek vesznie kell, azonban egyik politikai csoportban sincs olyan karizmatikus ember, aki el tudná fogadtatni vezető szerepét a Titkos Tanács többségével vagy magával a királlyal. Több külpolitikai kudarc és egy majdnem halálos betegség után Henrik az egész tanácsot hazugnak nevezi, és nyíltan kijelenti, hogy megbánta Cromwell kivégzését.
Miközben a király egy működőképes kormányt próbál összetákolni az egymással rivalizáló országnagyokból, Catherine királyné csodálatos kastélyában unatkozik. Azonban a semmittevés sok veszélyt rejthet egy naiv, életvidám, kíváncsi, ugyanakkor mesésen gyönyörű fiatal lány számára, pláne, hogyha a király jóképű belső inasa, Thomas Culpeper mindig készségesen a rendelkezésre áll, hogy egy kis „ártatlan” szórakozást nyújtson Henrik feleségének. Hiszen mi rossz sülhetne ki két ártatlan fiatal őszinte és önzetlen szerelméből?
Eközben a politikai helyzet egyre kiszámíthatatlanabb, Henrik sokszor egymás utáni napokon küld máglyára protestánsokat és pápistákat, pillanatnyi lelkiállapota és az éppen a kedvőre tévő kegyence kívánsága szerint. Miközben a vallási feszültségek egyre csak nőnek, a lutheránusok vezetője Edward Seymour, és a katolicizmus élharcosa, Gardiner püspök is egyetért abban, hogy az országot ki kell mozdítani a holtpontról és egy jól meghatározott politikát szükséges követni. Anglia királynéja tökéletes lenne arra, hogy Henriket végleg az egyik, vagy a másik irányba lökje, azonban a 17 éves Catherine Howard nyilván alkalmatlan erre a szerepkörre. Még szerencse, hogy már volt precedens egy királyné eltávolítására!
Már csak egy megfelelő indok kellene…
Sajnos minden idők egyik legjobb történelmi filmsorozata is elérkezett utolsó évadjához, azonban a Tudorok utolsó tíz epizódja minden kétséget kizáróan méltó befejezése ennek a megismételhetetlen történelmi kalandnak.
A negyedik évadban a legcsodálatosabb az, ahogyan a készítők az elkerülhetetlen elmúlás közeledtének nyomasztó és rideg hangulatát közvetítik a nézők felé. A díszletek egyre sötétebbek és komorabbak, sokszor feltűnően üresek, a jelenetek egyre csendesebbek – az utolsó részben a zene teljesen eltűnik –, a snittek pedig egyre hosszabbak.
Azonban a rendező, az operatőr és a díszlettervező fáradozásai fabatkát sem érnének Jonathan Rhys Meyers páratlan alakítása nélkül. Én személy szerint még sohasem láttam egy fiatal színészt ilyen meggyőzően és élethűen alakítani egy megfáradt, magába roskadt, beteg és magányos öregembert.
Azonban nem csak Henrik karaktere az egyetlen, ami miatt érdemes nézni ezt a sorozatot. A második és a harmadik évadbeli óvatos, de meggyőző alakítása után Sarah Bolger (Tudor Mária) végre kilép a reflektorfénybe. A fiatal színésznő már teljes magabiztossággal játssza Henrik büszke és sziklaszilárd idősebbik lányát. A sorozat legjobb jelenetei közé tartozik, amikor Mária elevenbe vágó szavaival az egész udvar előtt többször porba sújtja Catherine királynét. A befejező részekben pedig borzongva hallgatjuk, ahogy ez a páratlanul gyönyörű nő jeges indulattal, borzalmas esküt fogad, hogy tűzzel-vassal fogja kiirtani az eretnekséget Angliából.
A sorozat nézőinek csak annyit ígérhetek, hogy aki az első három évadban beleszeretett a Tudorok által kínált kalandokba, az az utolsó tíz epizódért is rajongani fog.