Beleolvasó - Brian Herbert, Kevin J. Anderson: A Dűne fia, Paul

Fülszöveg:
Paul Atreides életének két, eddig ismeretlen szakasza tárul elénk e szokatlan szerkesztésű Dűne-folytatásban. Láthatjuk, hogyan formálódik meg a gyermek Paul jelleme az Atreides-házat is lángba borító, feudális orgyilkosháború közepette, és végignézhetjük, miként válik akarata ellenére véres kezű zsarnokká az ifjú Atreides császár, ahogy a fremen hadjárat végigsöpör az Impériumon.

A Dűne fia, Paul sajátos módon fogja közre A Dűne eseményeit, időnként előttük, máskor pedig utánuk játszódva, fellebbentve a fátylat azokról az erőkről, melyek Paul életére és hatalmára törnek…

Részlet a regényből:
ELSŐ RÉSZ
MUAD-DIB CSÁSZÁR
L. sz. 10 194
Egy esztendővel IV. Shaddam bukása után

Sokkal több megmarad atyámról e néhány töredéknél. Származása, jelleme és tanításai tettek azzá, ami vagyok. Amíg a világmindenség Paul Muad-Dibként emlékszik rám, addig nem feledik el Leto Atreides herceget sem. A fiúnak mindig az apa ad formát.
FELIRAT A HARG-HÁGÓ KŐSÍRHANTJÁBAN

Békés homokóceán terült el előtte, ameddig a szem ellátott, csendesen és mozdulatlanul, ám rettenetes viharok fenyegető ígéretével. Az Arrakis – a szent Dűne bolygó – egy galaktikus hurrikán, egy véres dzsihad középpontjává vált, amely végigsöpörni készült a széthulló Impérium lakott világain. Paul Atreides előre látta és mozgásba hozta ezt.
IV. Shaddam egy év előtti bukása óta megtértek milliói álltak be Paul seregeibe a fremen harcosok mellé, akik életükkel kötelezték el magukat neki. A fanatikus fedaykinok és más megbízható tisztek vezette szent harcosok már megindultak a felvonulási területekről a kiválasztott csillagrendszerek és célpontok felé. Paul épp aznap reggel indította útnak Stilgart és légióját egy lelkesítő beszéd kíséretében, többek között e szavakkal: – „Erőt ruházok rátok, harcosaim. Most menjetek, és teljesítsétek szent parancsomat!” – melyeket előszeretettel idézett az Orániai Katolikus Bibliából.
Később, a délután hevében messze elvonult Arrakeen város tébolyától, a felpaprikázott katonáktól, az imádók zajos hízelgésétől. Itt, a hegyekben Paulnak nem volt szüksége fremen vezetőkre. A fenséges sivatag néma és tiszta maradt, a béke illúzióját keltette benne. Szeretett Csanija kísérte el, s velük tartott édesanyja és kishúga is. A hamarosan négy esztendős Aliát összehasonlíthatatlanul többnek tartották egyszerű gyermeknél, hiszen már elsőszülöttként megszerezte egy Tisztelendő Anya összes emlékét és tudását.
Ahogy társaival felkaptatott a zord barna sziklákon a Harg-hágóig, Paul minden erejével az elkerülhetetlent felismerő belenyugvás érzésébe kapaszkodott. A sivatag mellett kicsinynek és jelentéktelennek érezte magát, ami éles ellentétben állt azzal, amikor messiásként üdvözölték. Értékelt minden pillanatot, amit odaadó híveitől távol tölthetett, akik „Muad-Dib! Muad-Dib!” kiáltással fogadták, valahányszor megpillantották. Nemsokára, amikor elkezdenek özönleni a hadi sikerekről beszámoló hírek, a helyzet csak romlani fog. Ám ezt nem lehetett elkerülni. Végül félre fogja sodorni őt a dzsihad. Paul, akár az egész emberiség navigátora, már feltérképezte az útvonalát.
A háború egyike volt a rendelkezésre álló eszközöknek. Most, hogy a Padisah Császárt a Salusa Secundusra száműzte, Paulnak a Landsraad tagjai körében kellett megszilárdítania a hatalmát. Diplomatáit útnak indította, hogy kezdjenek tárgyalásokat a nemesi Házakkal, míg az elszántan dacoló családokhoz legfanatikusabb harcosait küldte el. Számos nagyúr nem mutatott hajlandóságot rá, hogy letegye a fegyvert, és megesküdött, hogy minden erejével ellenáll, mivel vagy nem szegődnek egy lázadó hívéül, vagy végleg elegük volt a császárokból. Muad-Dib seregei nézetüktől függetlenül legázolták őket, és folytatták előrenyomulásukat. Noha Paul szerette volna csökkenteni, sőt teljesen kiküszöbölni az erőszakot, úgy sejtette, a véres valóság sokkal rosszabbnak bizonyul majd bármely jóslátomásnál.
Márpedig látomásai megrémítették.
A több évszázados dekadencia és hozzá nem értő irányítás mostanra száraz hulladék fával töltötte meg az Impériumot – gyújtóssal, ami lehetővé tenné, hogy rémisztő sebességgel terjedjen egy tűzvihar. Civilizáltabb korokban a Házak közötti problémákat régimódi orgyilkosháborúval intézték el, ám az efféle megoldás ma már puhánynak és uraskodónak tűnt, többé nem volt elfogadható. A vallásos hév bolygójuk felé közelgő áradatát látva némelyik vezér egyszerűen megadja majd magát, ahelyett, hogy megkísérelne szembeszállni a feltartóztathatatlan rohammal.
Ám nem mindegyikük cselekszik majd ennyire ésszerűen…
Az útra Paul és három társa új cirkoruhát öltött magára, melyre terepszínű köpenyt borítottak, hogy elrejtse őket a sivatagban. Ugyan ruháik viseltesnek tűntek, valójában jobb minőségűnek számítottak bárminél, amit Paul akkor viselt, amikor a fremenek közt bujdosott. Készítőik állítása szerint e tartós külvilági import sokkal jobb minőségű volt az egyszerűbb változatoknál, melyek hagyományos módon készültek a megbúvó sziecsekben.
A gyártók jót akarnak, gondolta. A támogatásukat akarják demonstrálni vele, de nem veszik észre a rejtett kritikát a „tökéletesítéseikben”.
Miután a hegygerincen kiválasztotta a tökéletes helyet, egy kis, természetes amfiteátrumot, melyet magas sziklák védelmeztek, Paul lerakta a batyuját. Kioldotta a hevedereket és csupán legjámborabb híveinek áhítatához hasonlítható arckifejezéssel félrehúzta a velurén anyag párnázó ráncait.
Tiszteletteljes szótlansággal elővette a megtisztított, elefántcsont színű koponyát és a törött csontdarabokat – két bordát, egy singcsontot és egy brutálisan kettézúzott combcsontot, melyek mindegyikét a fremenek őrizték évekig, miután Arrakeen a Harkonnenek kezére került. Ezek voltak Leto Atreides herceg földi maradványai.
A csontok semmit nem őriztek meg számára szívélyes és bölcs apjából, mégis fontos jelképnek érezte azokat. Paul tisztában volt a szimbólumok értékével és szükségességével: – Már régen fel kellett volna avatni ezt a szentélyt.
– Az elmémben már megépítettem Leto szentélyét – szólalt meg Jessica –, mégis jó lesz végső nyugalomba helyezni őt.
Csani Paul mellett térdelve segített megtisztítani egy kis területet a nagy kőtömbök között, melyek némelyikét zuzmó színezte zöldesre. – Titokban kellene tartani e helyet, Usul. Ne jelöljük meg semmivel, ne jegyezzük le, hogyan lehet eljutni ide! Védelmeznünk kell atyád örök nyughelyét.
– A csőcseléket nem lehet távol tartani – jegyezte meg Jessica bosszúsan. A fejét ingatta. – Nem számít, mit teszünk, a turisták idetalálnak. Cirkusz lesz belőle, ahol az idegenvezetők fremen ruhát viselnek majd. Az emléktárgyárusok kis darabokat pattintanak majd le a sziklából, és kóklerek tömegei fognak csontszilánkokat árulni, melyekről azt állítják, hogy Leto testéből származnak.
Csani vonásaiból egyszerre lehetett zaklatottságot és áhítatot kiolvasni. – Usul, te előre láttad ezt? – Itt, távol a tömegtől, a sziecsben adott személyes nevet használta.
– A történelem jósolta meg – felelte Jessica Paul helyett –, újra meg újra.
– És meg kell tenni, hogy a megfelelő legendát építhessük fel. – Alia szigorúan szólt édesanyjához. – A Bene Gesserit ugyanígy akarta kihasználni a bátyámat a saját céljaikhoz. Most ő maga épít legendát maga köré, saját céljaihoz.
Paul már mérlegre tette a lehetőségeket. Némelyik zarándok valóban a tiszteletét leróni érkezik majd, míg mások azért fogják megtenni az utat, hogy dicsekedhessenek vele. Bárhogy is, jönni fognak. Paul tudta, hogy ostobaság lenne megakadályozni őket, ezért más megoldást kellett találnia. – Éjjel-nappal a fedaykinjaimmal fogom őriztetni a helyet. Senki sem gyalázhatja meg a szentélyt.
Elrendezte a csontokat, aztán kissé megdöntve rájuk helyezte a koponyát, hogy az üres, mély szemüregek a felhőtlen kék égre nézzenek.
– Aliának igaza van, anyám – szólalt meg Paul, ám nem nézett sem húgára, sem Jessicára. – Miközben a háború ügyeivel foglalkozunk, a mítoszteremtés ügyeit sem hanyagolhatjuk el. Kizárólag így érhetjük el azt, amire szükség van. Azzal, hogy pusztán a logikára és a józan észre apellálunk, nem befolyásolhatjuk az emberiség hatalmas tömegeit. Irulan ritka tehetséggel bír e téren, amit már bizonyított a hatalomra kerülésemről írt történelmi beszámolójának népszerűségével.
– Ne légy cinikus, Usul! – Csanit láthatóan zavarta, hogy emlékeztették rá, Paul névleges felesége bármily módon a hasznukra lehet.
– A bátyám pragmatikus – vágott vissza Alia.
Paul egy hosszú percig bámulta a koponyát, odaképzelte édesapja arcát: a sasorrot, a szürke szemeket és a vonásokat, melyek bármikor az ellenségei feletti dühből a fia és Jessica iránt érzett, páratlanul odaadó szeretetbe válthattak.
– Oly sokat tanultam tőled, Atyám. Te tanítottál becsületre és vezetésre. Remélem, eleget tanítottál nekem. – Mindaz, amiről tudta, hogy rá vár az elkövetkező években, messze túlszárnyalta a legsúlyosabb válságokat is, melyekkel Leto hercegnek valaha szembe kellett néznie. Amit tanult, vajon efféle nagy arányokban is alkalmazható?
Paul felemelt egy nagyobb követ, és a koponya elé helyezve azt, belekezdett az emlékhalom építésébe. Aztán intett édesanyjának, hogy rakja oda a második követ, Jessica pedig engedelmeskedett. Aztán Alia tett hozzá a kőhalomhoz, és sóvárgón megjegyezte: – Hiányzik az édesapám. Olyannyira szeretett minket, hogy feláldozta értünk az életét.
– Nagy kár, hogy sosem találkozhattál vele – jegyezte meg csendesen Csani, és lerakta a saját első kövét.
– Ó, de hát ismerem – felelte Alia. – Az előszülött emlékeim közül fel tudom idézni a szüleim egyik útját a caladani vadonba, miután a kis Victor meghalt. Ekkor fogant meg Paul. – Alia gyakran tett efféle félelmetes, felkavaró megjegyzéseket. Az elméjébe zsúfolt életek messze visszanyúltak az időben. Feltekintett édesanyjára. – Még a primitív caladani őslakókat is megpillantottad.
– Emlékszem – mondta Jessica.
Paul egyre csak rakta egymásra a köveket. Amint a kőhalom teljesen elfedte édesapja csontjait, hátralépett, hogy egy szívfájdító, magányos percet töltsön együtt azokkal, akik leginkább szerették Letót.
Végül cirkoruhája gallérján megérintette a kommunikátorgombot. – Most már jöhetsz, Korba.
Szinte azonnal dörgő hajtóművek törték meg a sivatag csendjét. Muad-Dib császár zöld-fehér uralkodói címerével díszített két topter tűnt fel a meredek hegyhát mögül, és döntötte meg szárnyait. Az elöl haladó toptert Paul fedaykinjainak vezére, Korba irányította, aki vallásos hevülettel bizonyította hűségét. Ám nem közönséges talpnyalóként viselkedett – Korba sokkal okosabb volt ennél. Minden tette gondosan kiszámított következményeket vont maga után.
A kis siklókat nehéz hordozók sora követte, melyek hasuk alatt szuszpenzormezővel rögzített, csiszolt kőtömböket hoztak. A tömböket, melyeket arrakeeni mesteremberek faragtak ki, mívesen kidolgozott képek díszítették, és egymás mellé illesztve Leto Atreides herceg életének jelentős eseményeit ábrázoló, folyamatos dombormű futotta körbe őket.
Most, hogy a tiszteletteljes kommunikációs csendnek vége szakadt, a szakaszparancsnokok ordítva adtak ki parancsokat a munkásbrigádoknak, hogy kezdjék meg a munkát az új szentélynél.
Jessica szótlanul és sztoikusan szemlélte a kis kőhalmot, mintha Leto szentélyét akarná emlékezetébe vésni a szörnyűség helyett, amit hamarosan kialakítanak a helyén.
A gépezetek moraja visszaverődött a sziklaamfiteátrum falairól. Korba lerakta topterét, kiszállt, és úgy gyönyörködött a grandiózus építkezésben, és büszkeséggel töltötte el, amit megtervezett. Rápillantott a kézzel rakott kőhalomra, és láthatóan kedvesnek találta. – Valódi emlékművet fogunk állítani, Muad-Dib, amely méltó atyádhoz. Mindenkinek áhítattal kell tisztelnie az uralkodót, és mindenkit, aki valaha is közel állt hozzá.
– Valóban így kell lennie – mondta Paul, és meglepte volna, ha fedaykinjainak parancsnoka felfedezi hangjában a fanyar mellékzöngét. Korba időközben sokat megtanult arról, amit „vallásos lendületnek” nevezett.
A munkáscsapatok úgy vetették rá magukat a feladatra, akár a támadó fürkészagarak a zsákmányukra. Mivel ahhoz nem lett volna elég hely, hogy a szállítók a hágó tetején, a kis természetes bemélyedésben landoljanak, kioldották szuszpenzor hevedereiket, és a faragott köveket egy lapos, sziklás részre rakták le, majd ismét felemelkedtek a levegőbe. Paul tanácsadói korábban bizottságot létrehozva tervezték meg a szentély körüli emlékművet, és minden brigádvezetőhöz eljuttatták a tervrajzokat. A tekintélyes piramis azt a szilárd talapzatot jelképezi majd, amit Leto herceg képviselt Muad-Dib életében.
E pillanatban viszont, ahogy Paul a hivalkodó emlékművet szemlélte, csupán a személyes érzései és a nyilvánosságnak mutatott kép közt feszülő ellentétre tudott gondolni. Jóllehet nem adhatta fel a kormányzás és vallás körötte egyre bővülő gépezetében betöltött szerepét, csupán néhány szeretett személy ismerhette az igazi Pault. És még e szűk közösséggel sem oszthatott meg mindent.
Jessica hátrébb lépett, és ráemelte a tekintetét. Láthatóan döntést hozott valamiről. – Úgy érzem, végeztem az Arrakison, Paul. Ideje elutaznom innen.
– Mégis hová? – kérdezte Csani, mintha ennél kellemesebb helyet elképzelni sem tudna.
– A Caladanra. Túl régen nem jártam otthon.
Lelke mélyén Paul maga is visszavágyott oda. A Caladan már elfogadta uralkodójaként, ám azóta nem járt ott, hogy az Atreides-ház az Arrakisra költözött. Ránézett édesanyjára, a méltóságteljes, zöld szemű szépségre, ki annak idején teljesen elbűvölte gáláns édesapját. Noha Paul az Ismert Világegyetem uralkodója volt, egyedül is rá kellett volna jönnie erre az egyszerű tényre. – Igazad van, anyám. A Caladan szintén része a birodalmamnak. Elkísérlek oda.

Muad-Dib leghűségesebb barátai közt tudhatta Gurney Hallecket – a trubadúrharcost, csempészt és bolygókormányzót. Halleck minden diadalánál jobban élvezte, ha balisetjén játszhatott és dalolhatott. Rengeteg hőstettét trubadúrtársai énekelték meg.
IRULAN HERCEGNŐ: MUAD-DIB TÖRTÉNETE FIATALOKNAK

A mélysivatagban toborzott fremen újoncok életükben nem láttak még ekkora víztározót, és ilyen hanyagul fedetlenül hagyottat is csupán ritkán. Otthon, a Caladanon legfeljebb egy falu medencéjeként szolgálhatott volna, abból is csak egy közönséges darabként. Itt azonban, miközben Gurney zöldfülű kommandósai a hullámzó felszínt és a pazarlón párolgó nedvességet bámulták, babonás áhítat töltötte el őket.
– Egyenként ugorjatok bele! – adta ki a parancsot harsány, mogorva hangján. – Merüljetek bele! Legyen a fejetek is vizes! Mielőtt ma végzünk, azt szeretném, ha mind elúsznátok a túlsó oldaláig.
Úszni. A puszta gondolattól is idegenkedtek. Többen nyugtalanul morogni kezdtek.
– Muad-Dib parancsolta – szólalt meg egy Enno nevű, vékonydongájú katona. – Ezért meg fogjuk tenni.
Igen, gondolta Gurney. Paulnak csupán sugallnia kellett valamit, és megtörtént. Más körülmények között ez örömtelinek, sőt, élvezetesnek tetszett volna. Ezek a fremen harcosok akár egy űrhajó légzsilipjén is kivetették volna magukat, vagy mezítláb nekivágtak volna a sivatagnak egy Coriolis-viharban, ha Muad-Dib azt parancsolja nekik.
Kék, üvegszilánkfényű szemével végigmérte az újonc harcosok sorait. Mindennap egyre újabb önkéntesek érkeztek a sivatagból; úgy tűnt, mintha a sziecsek újoncokat termelnének odakint a bledekben. A galaxis több bolygója nem tudta még, mivel kell szembenézniük.
Ezek az engedetlen ifjak alapvetően eltértek a fegyelmezett Atreides-katonáktól, kikre oly jól emlékezett. Vad küzdőstílusukat hasonlítani sem lehetett a Nagy Házéval, mégis átkozottul jó harcosoknak számítottak. Ez a „sivatagi csőcselék” már megfosztotta hatalmától a Vadállat Rabbant, véget vetett a Harkonnen Ház uralmának a Dűnén, és tőlük szenvedett vereséget Shaddam Corrino császár és rettegett sardaukarjainak serege.
– A víz csupán három méter mély és tíz méter széles. – Gurney végiglépdelt a medence peremén. – Más bolygókon viszont olyan tavakkal és óceánokkal találkozhattok, melyek több száz méter mélyek. Mindenre fel kell készülnötök.
– Több száz méter? Azt hogy élhetnénk túl? – kérdezte egy csupa por ifjú regruta.
– A trükk abban áll, hogy a víz tetején ússzunk.
A kemény tekintetű fremen újoncok nem értették a humorát.
– Vajon Muad-Dib nem azt mondta, hogy: „Isten arra teremtette az Arrakist, hogy megedze az igazhitűeket”? – idézte Gurney. – Szóval készüljetek fel!
– Muad-Dib – ismételték el tiszteletteljes hangon az ifjak. – Muad-Dib!
Paul eredetileg azért rendelte el a medence megépítését, hogy sivatagi harcosait felkészítse az elkerülhetetlen vízi összeütközésekre a távoli világokon. Nem minden óceán borította bolygó fogja oly könnyen elfogadni uralmát, mint a Caladan. A kiképző medencében sok arrakeeni Paul bőkezűségének bizonyítékát látta, mások meggondolatlan vízpazarlásnak tartották. Gurney hadászati szükségszerűségként tekintett rá.
– Áttanulmányoztuk az információt, amit Muad-Dib küldött – mondta Enno. – Minden szót megszívleltünk. A szavak megmutatták nekünk, hogyan kell úszni.
Gurney biztosra vette, hogy mindegyikük oly elmélyülten tanulmányozta az utasításokat tartalmazó kézikönyvet, akár a papok a szent szövegeket. – És attól, hogy átolvasunk egy filmkönyvet a homokférgekről, rögtön féreglovas válik belőlünk?
A kérdés abszurditását hallva a fremenek végre kuncogni kezdtek. Az egyszerre lelkes és tétova csapat a mély medence széléhez ment. A vízbe merítkezés puszta gondolata jobban megrémítette őket, mint mikor egy ádáz ellenféllel kellett megküzdeniük a csatatéren.
Gurney cirkoruhája zsebébe nyúlt, előhúzott egy arany pénzérmét, a régi császári solarisok egyikét, mely IV. Shaddam dölyfös arcát ábrázolta. A magasba tartotta, hogy aranylón megcsillanjon a fényben. – Aki elsőként felhozza közületek ezt a medence aljáról, külön áldásban fog részesülni Muad-Dibtől.
Bármely más hadsereg zsoldemelésért, előléptetésért vagy néhány nap ráadás eltávozásért vetélkedett volna. A fremeneket nem érdekelték az effélék. Paul áldásáért azonban a lehető legtöbbet hajlandók voltak kihozni magukból.
Gurney feldobta a solarist. Az érme ragyogott a napsütésben, aztán nem messze a medence közepétől belehullott a vízbe, ahol tovább tündökölt, akár egy apró hal, miközben lassan lesüllyedt a fenékre. A háromméteres mélység nem jelentett volna kihívást egy jó úszónak, azt azonban Gurney kétségesnek tartotta, hogy a sivataghoz szokott fremenek közül bárki fel tudná hozni az érmét. Ám kíváncsi volt emberei vakmerőségére; látni szerette volna, melyikük igyekszik leginkább.
– És mondá Isten: „Tetteik által mutatják majd meg hitüket” – zsolozsmázta. – „Ki szememben első, ő lészen az első szívemben is.” – Rájuk nézett, és végül elordította magát: – Mégis mire vártok? Nem ételosztásra jöttetek!
A könyökével meglökte a sor szélén álló férfit, a fremen pedig nagy csobbanással bukott a vízbe, köhögött, a karjával csapkodott, lemerült, aztán újra feljött a felszínre.
– Ússz, ember! Úgy nézel ki, mint akinek epilepsziás rohama van.
A harcos fröcskölt, kapálózott és küszködött, mígnem sikerült beljebb úsznia a medence peremétől.
Gurney még két frement lökött be. – A bajtársatok bajba került. Talán fuldoklik is… miért nem segítetek neki?
Még ketten ugrottak bele a vízbe, majd Enno saját akaratából utánuk vetette magát. Miután megfigyelte a többieket, kevesebbet rémüldözött, és többet tempózott. Gurney örömmel látta, hogy elsőként jut át a medence túlsó oldalára. Egy óra sem telt bele, és a sivatagi újoncok többsége úszott, de legalábbis lebegett. Néhányan reszketve kapaszkodtak a perembe, és semmiféle unszolásra nem engedték el azt. Gurneynek vagy át kell helyeznie, vagy le kell szerelnie őket. A fremenek, akiket sivatagi háborúra neveltek, egyedülálló győzelmeket arattak már itt a Dűnén, ám Paul egyre kiszélesedő konfliktusa megköveteli majd a katonáktól, hogy különféle környezetekben harcoljanak. Nem támaszkodhatott olyan emberekre, akik megbénulnak a váratlan helyzetekben. Az úszás a legjelentéktelenebb megpróbáltatás, amivel vélhetően szembe kell nézniük.
Több újonc lebukott a víz alá, megpróbálták kezükbe kaparintani a pénzérmét, amely csábítón csillogott a medence fenekén, három méterrel alattuk, akár egy fűszertelér odakint a nyílt sivatagban. Ám senkinek nem sikerült a közelébe férkőznie. Gurney kezdett beletörődni, hogy neki magának kell leúsznia és felhoznia.
Aztán Enno visszatempózott a medence túloldaláról, lemerült, és leúszott a mélybe, de nem a fenékre.
Még mindig nem érte el, de nem rossz, gondolta Gurney.
Az ifjú levegőért kapkodva feljött, aztán újra lemerült, és nem adta fel. A lármás fröcskölés és kiabálás mögött Gurney hallotta az arrakeeni űrkikötőben leszálló hajók zümmögését: a több száz katonai siklóét, a kibővített csapatszállítókét, a Paul seregeinek ellátmányával felpakolt, poszméhre emlékeztető teherszállítókét. Ha fűszert akart a navigátorai számára, az Űrligának nem maradt más választása, mint hogy olyan járműveket szállítson Muad-Dibnek, amilyenekre csak szüksége volt. Gurneynek kellett harcosokkal feltöltenie a legénységet, és a legjobbak az Arrakisról származtak. Hamarosan mindenki tudni fogja ezt az Impériumban.
Hirtelen változást észlelt a medence felől érkező kiabálásban és csapkodásban. A fremenek segítségért kiáltoztak. Gurney egy arccal lefelé forduló testet látott himbálózni a hullámokon. Ennót. – Hozzátok ide, fiúk, hamar!
Ám a fremenek magukat is alig tudták fenntartani a felszínen. Az egyikük megragadta Enno törzsét; egy másik a karját rángatta, de csak annyit ért el vele, hogy mélyebbre nyomta a fejét.
– Fordítsátok át, ostobák, hogy lélegezhessen!
Mivel látta, mennyire ügyetlenek, Gurney fejest ugrott a medencébe. A meleg víz sokként hatott szikkadt bőrére. Sietve betempózott az újoncok csoportjához, és félrelökte őket. Miután hátulról megragadta Enno gallérját, felhúzta és a felszínen átfordította az ifjú férfit, majd kiúszott vele a medence szélére.
– Hívjatok orvost! Siessetek! – ordította, miközben vizet köpködött.
Enno végtagjai ernyedten lógtak, és nem lélegzett. Ajka halványkékre váltott, bőre hidegnek és nyirkosnak tűnt, szeme lecsukódott. Gurney egy utolsó, adrenalintól hajtott erőfeszítéssel felhúzta a medence szélének napsütötte járóköveire a víztől csöpögő testet. A nedvesség gőzölögve párolgott belőle, Enno pedig egykettőre megszáradt.
Gurney tudta, mit kell tennie, és nem várta meg, míg megérkezik a segítség. Enno térdét a hasához szorította, és a szokásos újraélesztő eljárást alkalmazta, amely a caladaniak számára éppoly mindennapinak számított, akár a cirkoruha a fremeneknek. Miután látták szerencsétlenül járt bajtársukat, a többi újonc is egymás hegyén-hátán kievickélt a partra.
Mire megérkezett a dagadt szemű hadorvos a mentőládával, Gurney elsősegélyének köszönhetően az ifjú már öntudatra tért. Enno köhögni kezdett, aztán átfordult és kihányta a vizet, amit korábban lenyelt. Miután elismerően biccentett Gurneynek, a doktor serkentőt adott Ennónak, és betakarta egy pokrócba, nehogy sokkos állapotba kerüljön.
Enno kis idő múlva ledobta magáról a pokrócot, és minden akaraterejét bevetve felült. Üveges tekintettel nézett körül. Erőtlen mosollyal felemelte a kezét, kitárta összeszorított markát, és tenyerében megcsillant a nedves arany pénzérme. – Íme, amire utasítottál, parancsnok. – Csodálkozva megérintette víztől csöpögő haját. – Élek még?
– Most már igen – felelte Gurney. – Újraélesztettünk.
– Meghaltam… a túl sok víztől. Valóban bőséggel lettem megáldva!
A fremen újoncok hallható áhítattal mormolni és sugdolózni kezdtek. Egy vízbe fúlt fremen!
Reakciójuk nyugtalanította Gurneyt. Ezek a spirituális emberek éppoly érthetetlenek voltak számára, mint amennyire csodálatra méltóak is. Számos szekta a fremen miszticizmusból kölcsönzött tantételeket, és így követte Muad-Dib vallását; mások vízimádó kultuszok tagjaivá váltak. Ha értesülnek a fulladásos incidensről, Paul bürokrata papjai, a Kvizarátus könnyen úgy dönthet majd, hogy Ennót példaadó alakká magasztalják.
A kiképzettek víztől csepegve állták körül a medencét, mintha épp megkeresztelkedtek volna. Elszántabbnak tűntek, mint valaha. Gurney tudta, nem lesz gondja azzal, hogy olyan lelkes, feltüzelt harcosokkal töltse meg a Liga hajóit, mint az itteniek legjobbjai.
A fremenek felkészültek arra, hogy meginduljanak és vért ontsanak Muad-Dib nevében.

Az univerzum egy őssivatag: hatalmas pusztaság, melyben csak elvétve, mintegy oázisként akadnak lakható bolygók. Mi, fremenek, akik jól érezzük magunkat a sivatagban, most nekivágunk, hogy eljussunk egy másikba.
STILGAR: A SZIECSBŐL A CSILLAGOKIG

Nem sokkal a Padisah Császár trónfosztása után Muad-Dib seregei úgy kezdtek szétterjedni a Dűnéről, akár a mennydörgés visszhangjai. A jól felfegyverzett légiók egyik lázadó rendszerből a másikba utaztak, és terjesztették az Igazságot, így szilárdítva meg Muad-Dib Impériumát.
A kezdeti megadási feltételeknek megfelelően Muad-Dib Stilgart nevezte ki Arrakis kormányzójának, és emellé államminiszteri címet ígért, de a fremen naib nem érezte szükségét az efféle titulusoknak és a velük járó kötelezettségeknek. A sivatag szülöttje volt – bátor harcosok vezére, nem elpuhult funkcionárius, aki álló nap egy íróasztalnál üldögél.
A megrakott katonai fregatt Stilgarral és a parancsnoksága alá tartozó légióval a fedélzetén a feladatokról készült listán szereplő legfontosabb csatatér felé tartott. Azt a parancsot kapta, hogy foglalja el a Kaitaint, a Corrino Impérium régóta fennálló egykori székhelyét. Stilgart izgalom és várakozás járta át. A fremen történelem legnagyobb rajtaütésére készültek.
A magas, robusztus férfi egy széles ablakernyőnél ült, és a csillagbárka barlangszerű rakterét bámulta, ahol az elkülönített lengőállványokon páncélozott fregattok sorai várakoztak a bevetésre. A hajó hatalmas méretei mellett Stilgar egészen jelentéktelennek érezte magát, ugyanakkor megerősítette a Muad-Dib nagyságába vetett hitében.
Csupán nemrégiben hagyta el először a bolygót, és egyformán érezte az ismeretlen felderítésének borzongató izgalmát és az attól való félelmet is. A roppant távolságok, melyeket egy homokféreg hátán tett meg a Tanzeruft pusztaságában a Dűnén, eltörpültek a csillagokat elválasztó terek mérhetetlensége mellett.
Mióta segített egybegyűjteni a dzsihad harcosait, oly sok újdonsággal találkozott, hogy a szokatlan és elképesztő benyomások egészen közhelyessé váltak. Mostanra megtanulta, hogy a legtöbb lakott világon sokkal több a víz, mint a Dűnén, az ottaniak pedig sokkal puhányabban élnek, mint a fremenek. Stilgar beszédeket mondott, lelkesítette az embereket, katonákat toborzott a szent háborúhoz. Legkiválóbb fremen harcosai most a Kaitain, a bukott Corrino Impérium koronaékszerének bevételére készültek.
Kortyolt egyet a vizéből… nem azért, hogy a szomját oltsa, hanem mert ott volt. – Mióta veszem természetesnek a vizet? Mióta iszom pusztán azért, mert megtehetem, és nem a túlélésért?
A katonai fregattok immár napok óta szálltak fel sorra a Dűnéről a bolygó körüli pályára, kapcsolódtak rá a lengőállványokra a csillagbárka rakterében, és készültek az indulásra. Egy efféle ütközetet nem lehetett átfogó, időigényes előkészületek nélkül megindítani. Azonban amint teljesen berakodtak a Liga-hajóba, a tényleges térhajlító utazás egészen rövid lesz majd.
Stilgar lement a fregatt nyitott rakodó fedélzetére. Noha ezeken a katonai hajókon több egyszemélyes kabin is rendelkezésükre állt az utasoknak, fremen harcosai inkább a tágas, fémfalú raktér barlangszerű atmoszféráját választották az alváshoz és az étkezéshez. A fremen harcosok még mindig fényűzésnek tekintették a hajó megszokott kényelmi szolgáltatásait: az élelmiszerkészleteket, a tágas szálláshelyeket, a bőséges vízellátást, amiből még fürdéshez is jutott, a párás levegőt, amely szükségtelenné tette a cirkoruhák viselését.
Stilgar nekitámaszkodott a válaszfalnak, és szemügyre vette az embereit, közben pedig beszívta a fűszerkávé, az étel és az emberi testek fülledt szagát. Ő és harcosai még itt, az űrben lebegő fémhajóban is megpróbálták valamennyire újrateremteni a sziecsek megnyugtatóan bensőséges hangulatát. Megvakarta sötét szakállát és a fremen kommandósokra pillantott, akik olyannyira várták már a bevetést, hogy nem volt szükségük lelkesítő beszédre.
Többen Irulan könyve, a Muad-Dib élete első kötetét olvasták, mely arról számol be, Paul Atreides hogyan indult el a Caladanról a Dűnére, a gonosz Harkonnenek hogyan gyilkolták meg az édesapját és pusztították el az otthonát, édesanyjával együtt hogyan kellett elmenekülniük a fremenekhez a sivatagba, és végül hogyan vált élő legendává, Paul Muad-Dibbé. Az olcsó, de tartós fűszerpapírra nyomtatott könyvet bárki ingyen megkaphatta, aki kért belőle, és az újonc katonák felszerelésének része volt. Irulan annak idején már akkor belekezdett a megírásába, mielőtt édesapja száműzetésbe indult a Salusa Secundusra.
Stilgar nem egészen értette, mi vehette rá a nőt arra, hogy megírjon egy ilyen történetet – hiszen a férfi látta, hogy némelyik részletet hibásan értelmezte –, ám a könyv hatásosságát nem tagadhatta. Nem számított, hogy Irulan propagandát vagy ihletett vallásos szöveget alkotott, a galaxis leghatalmasabb urának élettörténete Impérium-szerte terjedt a bolygókon.
Két ifjú meglátta Stilgart, és a nevén szólítva odaszaladtak hozzá. – Ugye nemsokára indulunk? – kérdezte a fiatalabb, akinek mindenfelé elállt sűrű, sötét haja.
– Igaz, hogy a Kaitainra készülünk? – Az idősebb fiú nemrégiben nyúlt meg nagyon, és így féltestvére fölé magasodott. Jamis fiai voltak – Orlop és Kaleff –, két ifjú, akiknek Paul Atreides lett a gyámja, amikor egy késpárbajban megölte az apjukat. A két fiú nem neheztelt ezért, inkább bálványozták Pault.
– Muad-Dibért harcolunk, bárhová vessen minket a dzsihad. – Stilgar ellenőrizte már a tervezett időpontokat, és tudta, hogy a csillagbárka egy órán belül indulni fog.
A két testvér alig tudta fékezni magát. Stilgar körül, a rakodófedélzeten összegyűlt harcosok társalgásának hangneme megváltozott, ahogy a roppant csillagbárka törzsén át megérezték a vibrálást. Beindították a térhajlító hajtóműveket. A Harkonnenek elleni rengeteg rajtaütés emléke, melyeket a IV. Shaddam feletti diadal adrenalinlökete követett, jobban hatott bármekkora fűszeradagnál.
Hirtelen rátört izgalmában Stilgar felszegte szakállas állát, és elkiáltotta magát: – Irány a Kaitain!
A harcosok hangos éljenzésbe kezdtek és a fedélzet borítólemezein doboltak a lábukkal. Akkora zajt csaptak, hogy Stilgar alig észlelte a körötte meghajló tér átalakulását.

A Liga-jármű katonai fregattok ezreit okádta ki magából az elkényelmesedett világ felett, mely évezredeken át az Impérium székhelyeként szolgált. A Kaitainnak esélye sem lehetett rá, hogy ellenálljon a rohamnak.
Muad-Dib harcosai vajmi keveset tudtak a birodalom történelméről, és nem tisztelték a múzeumokat és a Faykan Butlerhez, Raphael Corrino koronaherceghez és III. Hassik Corrinóhoz hasonló, legendás alakok emlékműveit. Shaddam veresége és száműzetése óta a Kaitain folyamatosan változott; a Landsraad nemesi családjai vagy beözönlöttek, hogy betöltsék a hatalomban támadt űrt, vagy fogták a holmijukat és nagykövetségeikről biztonságosabb bolygókra menekültek. Akik maradtak, a semlegességüket igyekeztek hangoztatni, a fremen harcosok viszont nem ilyen szabályok szerint
cselekedtek.
Stilgar szenvedéllyel és elszántsággal telve vezette csatába az embereit az egykori birodalmi székhely utcáin. Egyik kezében kardjával, a másikban kriszkésével csapatai élén rohant előre az első összecsapásban, miközben azt kiáltozta: – Éljen Paul Muad-Dib császár!
Noha az összes bolygó közül, melyeknek szembe kellett nézniük a dzsihad viharával, ezt kellett volna a leginkább megerősíteni és a legjobban védeni, a birodalmi biztonsági szolgálat családi kapcsolatokon és szövetségeken, házasságokon, egyezményeken, adókon és büntetéseken alapult. A törvény hatalmán. Mindez semmit nem jelentett a fremen haderőknek. A Kaitain biztonsági csapataiból – a maroknyi sardaukarból, akiknek immár nem volt becsületbeli kötelességük, hogy a bukott császárt védelmezzék – hiányzott az összetartó erő. A Landsraad nemesei túlságosan megdöbbentek és megbénultak ahhoz, hogy tényleges ellenállást tanúsítsanak.
A különítmények ifjú császáruk nevét ordítozva rontottak végig az utcákon. Az élükön Stilgar, Jamis szélesen mosolygó fiait figyelte, amint előrerohannak, hogy megmutassák vitézségüket, és vérrel fröcsköljék tele magukat. A bolygó különösen jelentős hódításnak fog számítani, fontos ütőkártyának az Impérium nagy tétekben játszott játszmájában. Igen, Muad-Dib örülni fog neki.
Embereit még tovább hajtva a vérontásba, Stilgar fremen nyelven kiáltotta: – Ja hija csuhada! Muad-Dib! Muad-Dib! Muad-Dib! Ja hija csuhada!
Ám Stilgar valójában nem sok örömét lelte a csatában, hiszen fremenjeivel könnyedén elsöpörték ellenfeleiket. A Landsraad civilizált népei végtére is nem bizonyultak különösebben jó harcosoknak.

Mikor Leto Atreides herceg hűbérbirtokául elfogadta az Arrakist, Hasimir Fenring gróf megszűnt a bolygó császári régensének lenni, s helyette az Atreidesek székhelye, a Caladan került ideiglenes uralma alá. Jóllehet sziridás-helyettesítőként szolgált ott (IV. Shaddam parancsára), Fenring alig törődött isten háta mögötti hűbérbirtokával, a caladaniak pedig viszonozták közönyét. A helybélieket mindig büszke és független népként tartották számon, akiket sokkal inkább érdekelt az óceáni betakarítás, mint a galaktikus politika. A caladaniak csak lassan eszméltek rá, miféle jelentős hősök kerültek ki soraikból. Shaddam bukása és Muad-Dib trónra kerülése után Gurney Halleck vette át a bolygó kormányzását, habár a dzsihadban betöltött szerepe gyakran megkövetelte a távollétét.
RÉSZLET GURNEY HALLECK ÉLETRAJZVÁZLATÁBÓL

Egy időre elfeledve a saját maga megindította dzsihadot, Paul alig várta már, hogy visszatérjen a Caladanra, melyet a hozzá fűződő emlékek tettek varázslatossá. A már most Impérium-szerte zajló ütközetek ismeretében, és mivel jövőbelátó képessége révén tudta, mennyivel rosszabbodik még a helyzet, Paul úgy érezte, ez a rövid látogatás frissítően hat majd rá.
Caladan… a tengerek, a széljárta partok, a halászfalvak, az ősi családi várkastély kőtornyai. Cala City űrkikötőjében, a fregatt rámpáján lefelé félúton megállt, lehunyta a szemét, elnyújtott, mély lélegzetet vett. Érezte a só illatát a levegőben, a száradó moszatból párolgó jódot, a napon érlelődő halak kesernyés szagát, a hullámpermet és az eső nedvességét. Mindezt jól ismerte. Valaha ez volt az otthona. Hogy feledhette el ennyire gyorsan? Arcán mosoly futott át.
Ahogy felidézte a szentélyt, melyet édesapja koponyája köré emeltetett, eszébe jutott, hátha Leto herceg jobban szerette volna, ha ehelyett itt hantolják el, azon a bolygón, mely huszonhat nemzedéken át szolgált az Atreides-ház otthonaként.
– De a közelemben akartam tudni. A Dűnén.
A felszínen a világ mintha semmit sem változott volna a családja távozása óta, ám amint ellépett a hajótól, Paul rájött, hogy ő maga változott meg. Tizenöt évesen, egy mindenki által kedvelt herceg fiaként jött el. Most, alig néhány év elteltével, a szent Muad-Dib császárként tért vissza, akiért több millió harcos ölt volna – vagy áldozta volna fel az életét.
Jessica a vállára tette a kezét. – Igen, Paul. Itthon vagyunk.
Paul a fejét ingatta, hangját lehalkította. – Bármennyire szeretem ezt a helyet, immár a Dűne az otthonom. – Nem fordulhatott vissza a múltba, hiába lett volna kellemesebb. – A Caladan már nem a teljes világmindenségem, csupán egy porszem a hatalmas birodalomban, melynek az uralkodója vagyok. Több ezer bolygó sorsa függ tőlem.
Jessica a Hangot használva feddte meg: – Az édesapád Leto Atreides herceg volt, ők pedig a népe. Kormányozhatsz egy Impériumot, a Caladan akkor is a szülőbolygód marad, az itteniek pedig éppúgy a családodnak számítanak, ahogy én.
Paul tudta, hogy Jessicának igaza van. Sikerült elmosolyodnia, ezúttal szélesen. – Köszönöm, hogy figyelmeztettél rá, amikor kellett. – Attól félt, minden figyelmét még inkább csupán egyetlen dolog fogja lekötni, ahogy újabb komoly kihívásokkal kell szembenéznie. IV. Shaddam korábban számos bolygóját megvetéssel kezelte, és csupán katalógusban szereplő nevet, vagy a csillagtérképeken feltüntetett számot látott bennük. Paul nem engedhette meg magának, hogy ugyanebbe a csapdába essen. – A Caladanon minden halászhajónak saját horgonyra van szüksége.
Az űrkikötő végében összegyűlt helybéliek éljenezni kezdtek, amikor meglátták előlépni a párt. Paul tekintete végigszaladt az arcok százain: a halásznadrágos, kockás inges férfiakon, halászfeleségeken, hálószövőkön, hajóépítőkön. Nem terhelték magukat nevetséges udvari díszöltözékkel, és nem igyekeztek fennhéjázón finomkodni.
– Paul Atreides visszatért!
– A hercegünk!
– Isten hozott, Lady Jessica!
Fedaykin személyi testőrei kísérték őt, élükön egy Ugrós Cset nevű férfival. Szorosan Paul mellett haladtak, esetleges merénylőket keresve, éberen fürkészték a tömeget. Harcosai kényelmetlenül érezték magukat ezen a haltól és moszattól bűzlő helyen, a gyapjas felhőkkel, a földnyelvekhez simuló köddel és a partot csapdosó habokkal.
A nép zajos üdvözlését fogadva Paul nem tudta visszafojtani izgatottságát, ahogy fájdalmát sem, mikor belegondolt, milyen boldog élete lehetett volna, ha itt marad, és mikor eljön az ideje, kényelmesen átveszi a hercegi feladatokat. Hirtelen előtörtek gyermekkori emlékei – a nyugalmas napok, amikor édesapjával halászgatott, a néptelen vidékekre tett közös kirándulások, és amikor Duncannel rejtőzködtek az őserdőben az iszonyatos Orgyilkosháború alatt, melybe az Atreidesek és az Ecazok keveredtek bele a Moritani-ház ellenében. Ám még e konfliktus kegyetlensége is jelentéktelennek tűnt Paul dzsihadja mellett, ahol a véres csatározások kiterjedése és mértéke exponenciálisan növekedni fog, a tétek pedig összehasonlíthatatlanul magasabbak.
– Magunkkal kellett volna hoznunk Gurneyt – szólalt meg Jessica, megzavarva Paul gondolatait. – Jót tenne neki, ha visszajönne a Caladanra. Neki itt a helye.
Paul tudta, hogy édesanyjának igaza van, de nem engedhette meg magának, hogy lemondjon egy ilyen kétségtelenül hűséges és jól képzett tiszt szolgálatairól. – Létfontosságú munkát végez nekem, anyám.
Mikor Shaddam lemondott a trónról, Gurney hivatalosan grófi címet kapott a Caladanon, de Paul esélyt sem adott neki arra, hogy letelepedjen itt. Még nem. Az átmeneti időszakra Gurney egy Ecazról származó kisebb nemesi család képviselőjére, Xidd Orleaqra bízta a bolygó kormányzását. Amíg a dzsihad véget nem ér, Paul kénytelen lesz a fronton tartani Gurneyt, Stilgart és legkiválóbb fremenjeit.
A kövérkés, pirospozsgás arcú Orleaq herceg fogadta Pault és Jessicát, és mindkettejükkel erőteljesen kezet rázott. Amennyire Paul megítélhette, energikusnak és odaadónak tűnt, a jelentések általában kedvezően nyilatkoztak róla, noha a caladaniak csak nehezen barátkoztak meg vele. Kellően hatékony lehet, ám mindig kívülálló marad. – Előkészítettük számotokra a várkastélyt… a régi lakosztályaitokat, amennyire lehetett, eredeti állapotukban állítottuk vissza. A saját családom is beköltözött, mivel mi jelentjük az ideiglenes kormányzatot, de tisztában vagyunk vele, hogy csupán gondnokként lakunk itt. Óhajtod, hogy itt-tartózkodásotok idejére kiürítsük számotokra a kastélyt?
– Szükségtelen. A szobák, melyeket előkészítettél, elegendőek lesznek… nem maradhatok sokáig. Édesanyám… még nem döntötte el véglegesen, mit akar tenni.
– Én talán tovább maradok – mondta Jessica.
Orleaq egyikükről a másikra nézett. – Felkészültünk mindkét eshetőségre. – A tömeghez, akik jóindulatúan fogadták heccelődését, hangosabban szólt. – Ügyeljetek, hogy minden takaros legyen! Holnap reggel Paul Atreides körbejárja a falut. Talán rá tudjuk beszélni, hogy délután helyet foglaljon nagy székében, és meghallgassa a gondjaitokat és panaszaitokat, ahogy annak idején az édesapja szokása volt. Esetleg egy bikaviadalt is rendezhetünk az arénában? Túl régen áll üresen. – Mintha csak akkor jutott volna eszébe, hogy az öreg herceget egy salusai bika sebezte halálra az arénában, Orleaq mélyen elvörösödött. – Sok mindent találhatunk, amivel lefoglalhatjuk, míg nálunk marad.
A tömeg fütyült és tapsolt, ahogy Paul valamelyest zavartan felemelte feléjük a kezét. – Ne, kérlek benneteket, ne… még nem alakult ki a programom. – Mivel már most érezte, hogy szólítja a kötelesség, eltűnődött, vajon miféle nehézségekkel kell szembenéznie Aliának és Csaninak, miközben a távollétében nekik kell Arrakeenban kormányozniuk. Habár a caladaniak itt álltak előtte, a gondolatai a távoli csillagrendszerekben száguldoztak, ahol a bolygók végül – néha sok fájdalom árán – a zászlaja alá kerülnek. – Addig maradok, ameddig lehetséges.
Az emberek ismét éljenezni kezdtek, mintha valami fontos bejelentést tett volna, Orleaq pedig sietve egy fényűző talajjáró autóhoz vezette őket, amely a tenger fölé magasodó szirtre, az ősi családi várkastélyba viszi a nemes vendégeket és kísérőiket. Ugrós Cset, aki a hátsó utastérben, Paullal átellenesen ült, láthatóan rendkívül gyanakvóan méregette a caladaniakat, amíg Paul nem jelzett neki, hogy egy kicsit lazíthat. Az ifjú uralkodónak eszébe jutott, hogy az öreg Paulus herceg folyton azt hangoztatta, nem kell félni a saját népünktől, hiszen szeretnek minket, ám már most rengeteg összeesküvő szerette volna eltenni láb alól Muad-Dibet. Még ez a bolygó sem számított feltétlenül biztonságosnak a számára. Merénylők pedig eredtek már Paul nyomába a Caladan-kastélyban, valaha régen…
– Te jelentesz mindent a Caladan polgárainak, felség – mondta Orleaq. – Szerették Leto herceget, és emlékeznek rád gyerekkorodból. Közülük kerültél ki, és most császár lett belőled és feleségül vetted Shaddam leányát.
– Szélesen elmosolyodott. – Akár a mesében. Felség, igaz, hogy a Caladant teszed meg új székbolygóddá az Arrakis vagy a Kaitain helyett? Az emberek megtiszteltetésnek vennék.
Paul tudta, hogy a Dűnén kívül nem lehet más székhelye, ám mielőtt bármit mondhatott volna, édesanyja közbevágott. – A pletyka csak pletyka marad. Paul még nem hozott… határozott döntést.
– Jelenleg olyan minőségben szolgálok, amely meghaladja a Caladan hercegét – tette hozzá Paul némileg bocsánatkérő hangnemben, miközben az ablakon át a tömeget nézte, ahogy a hosszú jármű elhaladt előttük. – A dzsihad első ütközetei legalább harminc világon zajlanak. Bármely pillanatban elszólíthatnak innen.
– Természetesen, felség. Mindannyian megértjük, hogy Paul Muad-Dib császár vagy, olyasvalaki, akinek feladatai messze meghaladják egyetlen bolygó érdekeit. – Ám úgy tűnt, mintha Orleaq egyáltalán nem értette volna ezt.
– Mégis tudják, hogy kedves emlékeket őrzöl róluk. Gondold át, mennyit tehetnél a Caladanért, ha itt hoznád létre a birodalmi székhelyet.
– Muad-Dib ellátogatott a világotokra – szólalt meg zordan Ugrós Cset. – Már így is megérintett benneteket a nagysága.

Aznap este az ismerős régi kastélyban Paul ismét gyermekkori szobájában alhatott. A falon egy pompás kézimunka függött, melyet a közeli falvak képviselői varrtak össze négyzetekből; Paul emlékezett rá, hogy egykor Leto herceg kapta ajándékba, ám az alkalmat nem tudta felidézni.
– Magammal kellett volna hoznom Csanit – mormolta magában. Ám Csani nem akart eljönni a Dűnéről. Egy nap viszont talán…
Egy vigyázatlan pillanatban, amikor többnyire a dzsihaddal foglalkozó gondolatait hagyta elkalandozni egy keveset, elképzelte, milyen lenne visszavonulni a Caladanra, és Csanival sétálgatni az óceán fölé nyúló szirteken, ahogy a vízpermet apró gyémántokként ragyog homlokukon. Kettesben közönséges ruhákban járhatnának, gondtalan boldogságban tölthetnék napjaikat, kószálhatnának a kertekben és a halászfalvakban. Ahogy e valószerűtlen fantáziát színezgetve lassan elnyomta az álom, kimerült elméje meggyőzte őt, hogy mindez lehetséges. Ám még évekig nem kerülhet sor rá. Szeszélyes jövőbelátása általában nem mutatott nyugalmas, válságoktól mentes pillanatokat.
Mikor másnap felkelt, a kastély fő fogadótermét virágokkal és szalagokkal feldíszítve találta, a kőtömbökből épült falakat pedig üzenetek, levelek és rajzok borították. Hogy kifejezzék örömüket, a helybéliek ajándékokat hoztak neki – színes kagylóhéjakat, olajban úszó, hatalmas korallgyöngyöket, szárított virágokat, és több kosárnyi friss halat. Az egyszerű helybéliek jó szándékkal jöttek, felsorakoztak az udvaron, a kapun át egészen a domboldalig, hátha egy pillantást vethetnek rá.
Ám Paulnak nem volt maradása.
Édesanyja már felkelt és szemmel követte az eseményeket, miután a főkapunál üdvözölte a tömeget. – Hosszú ideje várták már, hogy hercegük visszatérjen. Paul Atreidest akarják. Amikor visszatérsz, hogy Muad-Dib császárként uralkodj tovább, ki fogja betölteni ezt a szerepet? Ne hagyd így magára a népedet, Paul! Rengeteget érnek neked.
Paul felvette az egyik kézzel írott levelet, elolvasta egy fiatal nő üzenetét, aki felidézte, hogy évekkel korábban egyszer találkoztak a faluban, amikor Leto herceggel sétálni mentek oda. Elmesélte, hogy a férfi egy ezüst és kék szalagokból álló lobogót vitt. Ezt hallva a császár felpillantott édesanyjára:
– Sajnálom, de nem emlékszem rá.
– Ő egyértelműen emlékszik rád, Paul. Még a legjelentéktelenebb cselekedeted is hatással van az itteniekre.
– Mindenkire. – Paul nem tudott teljesen megszabadulni a dzsihad iszonyatos következményeinek vad látomásaitól, attól, mennyire nehéz lesz irányítani a szörnyeteget, melyet elszabadítottak volna vele vagy nélküle. Az emberi faj fennmaradásának egyetlen valóban igaz útja vékonyan húzódott előtte, akár egy borotvapenge éle, és vértől volt csuszamlós.
– Szóval most már túlságosan fontosnak érzed magad a Caladanhoz? – Jessica megjegyzése érzékeny ponton sebezte meg. Hát nem látta az anyja, hogy pontosan ez a helyzet? Minél izgatottabbnak látta az ittenieket, annál rosszabbul érezte magát.
Orleaq herceg egyre sürgette őket a tékozlóan bőséges reggeli alatt, hogy minél hamarabb körbevezethesse Pault a falun. A Caladan névleges vezetője befejezte az étkezést, majd csipkeszalvétájával megtörölte a száját. – Bizonyára alig várod már, hogy ismét meglátogasd a helyeket, melyek olyannyira hiányoztak neked, felség. Mindent előkészítettünk, külön a látogatásodra.
Paul kisétált a szabadba édesanyjával és a többiekkel. Ahogy áthaladtak a kikötői településen, képtelen volt elhessegetni a gondolatot, hogy immár nem ide tartozik. A levegő nyirkos és dohos volt, minden lélegzetét pára itatta át. Bármily nagy becsben tartotta gyermekkori otthonát, most a maga módján éppoly idegennek tetszett neki, mint egykor a fremen civilizáció.
Egyszerre érezte az itteniekkel – a saját népével – egynek, ugyanakkor teljesen különállónak magát. Immár nem egy világhoz kötődött – még csak nem is kettőhöz. Ezernyi bolygó uralkodója volt. A körötte folyó társalgások a halászatról, Leto hercegről, a közelgő viharos idényről, az öreg Paulus hercegről és az ő látványos bikaviadalairól… mindez jelentéktelennek és céltalannak tűnt neki. Gondolatait mindinkább az Impérium-szerte mostanra már megindított első hadjáratok kötötték le. Vajon mit csinálhat most Gurney? És Stilgar? Mi történik, ha Aliának és Csaninak az ő tanácsára lenne szüksége egy fontos állami ügyben? Mégis, mit keres ő itt, a Dűnétől távol, a háború e korai szakaszában?
Egyik első intézkedéseként magasabb adót vetett ki minden bolygóra, amely nem fogadta el azonnal az uralmát, sokan pedig, ha csak gazdasági okokból is, gyorsan hűséget esküdtek neki. Paul meggyőződéssel hitte, hogy a pénzügyi kényszer számos életet ment majd meg azzal, hogy megakadályozza a szükségtelen csatározásokat. Ám a harcok nagy részét nem lehetett elkerülni, ahogy ő sem menekülhetett el a kötelességei elől, még itt, a szülőbolygóján sem.
Aznap este, miközben édesanyjával, Orleaq herceggel és más helyi méltóságokkal közös tribünről nézte a színpompás jelmezekbe öltözött caladaniak műsorát, Paul alig bírt összpontosítani a táncosokra. Gyökereitől elszakítva érezte magát, akár egy fa, melyet a galaxis másik végébe ültettek át. A Dűnén a növények nem erősödtek meg oly könnyedén, mint a Caladanon, ám neki a sivatagbolygón volt a helye, ahol növekedhetett. Nem hitte volna, hogy így fog majd érezni.
Váratlanul motoros hírnök érkezett a Cala City-i űrkikötőből. Mikor meglátta a sietségtől vörös arcú hírvivőt és a karszalagot, amit viselt, Paul jelzett Ugrós Csetnek, hogy engedje át.
A falubeliek csak lassan reagáltak a műsor megzavarására. A táncosok tétováztak, majd félrevonultak a színpad oldalához, és ott várták, mikor folytathatják előadásukat. Orleaq láthatóan aggódott. Pault kizárólag a hírvivő üzenete érdekelte. A sürgős hír többnyire rossz hírt jelentett.
A hírvivő zihálva beszélt. – Muad-Dib császár, Stilgartól hozok üzenetet a csatatérről. Kellően fontosnak találtuk a hírt ahhoz, hogy módosítsuk a csillagbárka tervezett útvonalát, és mielőbb értesítsünk róla.
Orleaq hinni sem akart a fülének. – Egy egész csillagbárkát eltereltetek, hogy idejuttassatok egy üzenetet?
Paul elméjében több ezer lehetséges forgatókönyv villant át. Valami rettenetes dolog történhetett Stilgarral? – Mondd el, amit mondanod kell! – Jövőbelátása nem figyelmeztette közvetlen veszélyre.
– Stilgar arra kért, ismételjem el neked ezt: „Usul, megtettem, amire kértél. A seregeid bevették a Kaitaint, én pedig a bukott császár palotájában várlak.”
Paul képtelen volt magába fojtani örömét, így felpattant és odakiáltotta a tömegnek: – A Kaitain a miénk!
Válaszként izgatottságára a nézők bizonytalanul tapsolni kezdtek. Jessica közelebb lépett hozzá. – Ha jól sejtem, most itt hagysz minket.
– Meg kell tennem. – Képtelen volt megállni, hogy ne mosolyogjon. – Anyám… a Kaitainról beszélünk!
Orleaq zavartan felemelte a kezét, és a táncosokra mutatott. – De felség, az összes halászhajót feldíszítették már a holnapi regattához, és azt reméltük, megkoszorúzod az öreg Paulus herceg és az ifjú Victor szobrát.
– Bocsássatok meg, kérlek! Nem maradhatok. – Mikor látta Orleaq hirtelen elcsüggedt ábrázatát, még hozzátette: – Sajnálom. – Felemelte hangját, hogy az egész nézősereg hallhassa őt. – Caladaniak… tudom, hogy a hercegeteket vártátok vissza, de attól tartok, most nem tölthetem be ezt a szerepet. Ehelyett császárotokként és hercegetekként itt hagyom nektek édesanyámat, hogy vigyázzon a Caladanra, és a nevemben kormányozza a bolygót. – Elmosolyodott a megoldáson. – Ő lesz az új hercegnőtök. Ezennel hivatalosan ráruházom e tisztséget.
Jessica sokkal halkabban felelt nála. – Köszönöm, Paul. – Az emberek tapsolni kezdtek, előbb némileg bizonytalanul, aztán, ahogy Jessica előbbre lépett, hogy rögtönzött beszédet intézzen hozzájuk, egyre növekvő lelkesedéssel.
Amíg édesanyja lekötötte a közönséget, Paul sietve a hírnökhöz fordult, és odasúgta neki: – A csillagbárka útra készen áll?
– A navigátor az utasításodra vár, Muad-Dib.
– Egy órán belül indulok. Előbb üzenj az Arrakeenra, hogy Irulan jöjjön utánam a Kaitainra! Szükség lesz a jelenlétére. – A hírnök elsietett, hogy megtegye az előkészületeket, Paul pedig a letört Orleaqhoz fordult.
– Neheztelsz ránk valamiért, felség? – kérdezte a nemes úr elcsukló hangon. – Arra számítottunk, hogy tovább maradsz.
– Nem tehetem. – Paul tudta, hogy énjének Atreides-része mindig ragaszkodni fog a Caladanhoz, míg szíve a Dűnéhez húzta, az a része pedig, akit Muad-Dibként ismertek, az egész galaxison végigsöpör majd.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a sorozat alábbi köteteiről írtunk:Frank Herbert: A Dűne
Brian Herbert – Kevin J. Anderson: A Dűne: A butleri dzsihad
Frank Herbert: A Dűne istencsászára
Frank Herbert: A Dűne eretnekei
Frank Herbert: A Dűne gyermekei
Frank Herbert: A Dűne Káptalanház
Brian Herbert–Kevin J. Anderson: A Dűne - Az Atreides-ház
Brian Herbert – Kevin J. Anderson: A Harkonnen-ház
Frank Herbert: A Dűne messiása
Brian Herbert – Kevin J. Anderson: A Dűne vadászai
Frank Herbert – Brian Herbert – Kevin J. Anderson: A Dűne ösvényei
Brian Herbert – Kevin J. Anderson: A Dűne homokférgei