Főkép

A Dűne-regényfolyamról sokan azt tartják, hogy a II. Leto átalakulása utáni kötetek egyre filozofikusabbak, egyre nehezebben felfoghatók. Az első megállapítás részben igaz, noha már az eredeti Dűne-történetet is a szokványos tudományos fantasztikumnál jelentősen komolyabbá teszik vallási, politikai és bölcseleti bonyodalmai és összefonódásai, a nehezebb érthetőséget illetően azonban bizonyos fokig eltér a véleményem, hiszen Herbert minden művében biztosít az olvasónak egy jól követhető vezérfonalat.

A Dűne eretnekeinek cselekménye is - látszólag - két fő szálon fut; a tleilaxiak által különleges, ámde szinte a regény végéig kifürkészhetetlen képességgel felruházott, módosított Duncan Idaho-ghola, valamint a homokférgekkel éppily titokzatos módon kommunikálni képes rakisi leánygyermek, Sheeana köré csoportosul lényegében minden esemény.

Kettejük találkozása, esetleges pároztatásuk már a regény elején elkerülhetetlennek tűnik fel, Herbert ugyanakkor a lehető legtovább késlelteti, és néhány finom csavarral még viszonylagosan váratlanná is teszi a megoldáshoz vezető tetőpontot.

A valós bonyodalmak mögött viszont nem a két különlegesen értékes génállomány porhüvelyének sorsa rejlik, hanem a köröttük kialakuló valós és potenciális örvények, a velük kapcsolatban álló politikai és vallási eretnekségek forrásai és támogatói. A Bene Gesserit, és velük együtt talán az egész emberiség helyzetét a stagnálás, az előremutató változások hiánya jellemzi, ami hosszú távon az elcsökevényesedéshez, vagy a Szétszóródásból visszatért Tisztelet Matrónáinak csapásszerű fátumot előrevetítő hatalomátvételéhez vezethet.

Mindennek megakadályozásához a hatalmi viszonyok, a régi szövetségek átrendeződése, ütőképes erőkoncentráció lenne szükséges. A megvalósítás kulcsa: Taraza Főtisztelendő Anya, Darwi Odrade, az Atreides vérvonal egyik erős továbbörökítője, Miles Teg bashar és Waff tleilaxi mester akár természetellenesnek is ítélhető együttműködése.

A szcenárió imígyen cseppet sem idegen a sci-fi hagyományaitól, s önmagában nem is felfoghatatlanul bonyolult, legfeljebb a megvalósítás áll közelebb a szépirodalmi normákhoz. Ami Frank Herbert stílusát az átlagos sci-fi szerzőké fölé emeli, az a titokzatosság és a lendület tökéletes arányérzékkel való elegyítése mellett az a képesség, ahogy visszatart bizonyos információkat.

Jóllehet az összetűzések sokszor roppant kegyetlenek és véresek, Herbert nem időzik el a csatározások leírásánál - sőt, legtöbbször pár mondatos, vagy akár pár szavas utalással elintézi az öldökléseket. A brutalitás, a gyilkos ösztönök fiktív kiélése helyett a tettek indítékait elemzi hosszasan, és közben betekintést nyújt az egymással szembefeszülő erők lelki tusáiba, a nehéz, rövid távon nem egyszer negatív hatású döntések meghozatala mögötti őrlődés és belső harc motívumaiba.

A tudományos fantasztikum nagy generációjának képviselői közül Isaac Asimovon és George Lucason kívül talán csak Frank Herbertnek sikerült olyan egységes és izgalmas univerzumot megteremtenie, melyet mások is képesek érdemi módon fejleszteni, miközben immár egész generációk nőnek fel igézetükben, gyakorta becsmérlő szavakkal illetve a kitalált világmindenségek továbbgondolóit és szinte teremtő istenségként tisztelve az eredeti ötletek gazdáit.

Éppoly nehéz állást foglalni ellenük, ahogy mellettük is, azt azonban bárkinek ajánlhatom, hogy ha ideje engedi, kövesse végig e világmindenségek fokozatos fejlődését, s köztük is a legmélyebbel: a metafizika határmezsgyéjén táncoló Dűne-sorozattal kezdje az ismerkedést, és ne adja fel a harmadik vagy a negyedik rész után.

Ha viszont már eljutott idáig, mindössze arra kell vigyáznia, nehogy túlságosan magával ragadja a regény, mert akárcsak a többi Dűne-történet, A Dűne eretnekei is úgy sodor végig minket az eseményeken, akár egy rakisi homokfergeteg.