FőképAlfred Jarry drámáit az abszurd színház fontos előfutárainak tartják, s bár az Übü-drámák az 1890-es években születtek, éppúgy nem vesztettek semmit az aktualitásukból és (bármilyen furcsa is ez a kifejezés) élvezeti értékükből, mint ahogy az 1940-es, 1950-es és 1960-as évek „igazi” abszurd drámái is élők maradtak.
 
A kötetben foglalt két dráma, az Übü király, avagy a lengyelek és A láncra vert Übü a szerkezetet, a nyelvezetet és természetesen a főszereplőket (Übü papa és Übü mama) tekintve nagyon hasonló, ugyanakkor a két dráma két ellentétes élethelyzetet és életmódot ír le.
 
Az Übü királyban a telhetetlen, nagyravágyó Übü mama addig provokálja Übü papát (mondván: ha megszereznéd a trónt, „tenger kincset gyűjthetnél, annyi hurkát ehetnél, amennyi beléd fér, s hintón suhanhatnál az utcán. […] Szerezhetnél magadnak egy esernyőt is, meg egy nagy köpenyeget, sarkig érőt!”), amíg az végül elhatározza, hogy megöli a királyt és önmagát teszi meg uralkodónak. S bár Übü papának jóformán mindegy, hogy király-e vagy sem, ha már egyszer király lett belőle, igyekszik kihasználni a helyzetet, és elkezdi sanyargatni a népet, hogy minél több aranyat gyűjthessen – amit a nép természetesen nem tűr szó nélkül.
 
A láncra vert Übüben ezzel szemben egy (látszólag) merőben más Übü papát ismerhetünk meg: az Übü királyban folyton káromkodó, hatalmaskodó főszereplő itt a szelídebb arcát mutatja, és bár néha csak nehezen tudja visszafogni magát, egyszer sem hagyja el a száját a másik darabban oly gyakran használt „Szahar!” felkiáltás. Ebben a darabban Übü papa nem hódítani, uralkodni és gazdagodni akar – ellenkezőleg: meg akar szabadulni a felelősségtől és a sok bonyodalomtól, ami bármilyen komolyabb pozíció betöltésével jár, s ezért elhatározza, hogy ezentúl rabszolgaként fogja megkeresni a kenyérre valót. Übü papa azonban csak látszólag változott meg: az Übü királyban az nem érdekelte, más mit szól ahhoz, hogy kinevezi magát Lengyelország királyának, a Láncra vert Übüben pedig az nem érdekli, hogy más esetleg nem tart igényt az ő rabszolgai szolgálataira.
 
Übü papa tehát sosem habozik, hanem mindig megszerzi, amit akar. S a lénye és a viselkedése – az akaratossága, az ostobasága, az állandó élethabzsolása, a teljesen magától értetődő kegyetlensége – egyszerre félelmet keltő, elborzasztó, undorító és valami furcsa módon lenyűgöző. S Übü papa egyszerre hihetetlen, a testi és a lelki adottságait tekintve is a végtelenségig eltúlzott alak, ugyanakkor a viselkedésének egyes jellemzői annyira ismerősek, hogy az Übü-drámákat nem lehet egyszerűen elintézni annyival, „ez csak fikció”, mert ezek a darabok és a szereplőik fikciónak túl valóságosak – valóságnak pedig túlságosan abszurdak.

Részlet a kötetből