Főkép

Akik eddig kitartóan figyelemmel kísérték Anita Blake kalandjait, azok tudják, hogy kevés alkalommal sikerül meglépnie előle valakinek – legalábbis tartósan. A tendencia szerint ugyanis általában még ugyanabban a kötetben, amikor találkoztak, végső búcsút is vesznek egymástól. Kivételt talán a Lidérces álmok jelentett, melynek végén Vittorio, a bomlott elméjű sorozatgyilkos vámpír meglógott St. Louis-ból. Már akkor sejteni lehetett, hogy egy ilyen konfliktus nem sikkadhat el, ebből egyszer még nagy-nagy finálé lesz, csak azt nem tudtuk, vajon erre meddig kell várni.
 
A Fogat fogért hátsó borítószövege kétséget sem hagy arról, hogy most érkezett el az idő az újabb találkozásra. És hogy stílusos legyen, a meghívó egy vérrel írt „falfirka” formájában ölt testet, a szándék komolyságát pedig egy ajándékba küldött levágott fej hivatott jelezni. Anita, hiszen ő a kiválasztott, természetesen annak ellenére útra kel Las Vegas felé, hogy tökéletesen tisztában van a veszélyekkel és a lehetséges következményekkel. Kíséretet nem visz magával, és még csak „mesterét” sem tájékoztatja. Mint ahogy másokat sem, pedig kellene. Ennek ellenére akadnak segítői, mégpedig három másik rendőrbíró személyében, akikkel korábban már dolgozott együtt (lásd: Obszidián Pillangó). Meg persze ott lesznek a helyi különleges bevetésiek is. Hát szeretni biztosan nem fogják egymást, de nem is várja tőlük senki…
 
Ez a kötet valahogy más volt, mint az utóbbi néhány. Azt már megszoktam, hogy Anita mostanában sokat nyavalyog és lelkizik, hogy kezd kicsúszni az irányítás a kezéből, és ettől a korábbi vérprofi lassan visszacsúszik az amatőrizmusba, de az igenis váratlanul ért, hogy Edward, a hivatásos fejvadász, a renegát szörnyetegek specialistája, aki megfelelő díjazás ellenében bárkit levadászik és megöl, ami él és mozog, most részben érzelmi alapon közelíti meg a témát. Nem tehetek róla, nekem már ez is hígulást jelent, és a lassú leépülést. Ráadásul még Olaf, a „mellékállásban” szociopata sorozatgyilkos is szerelemre lobban Anita iránt. Ha így megy tovább, egyetlen igazán profi sem marad a „jófiúk” oldalán… legfeljebb olyan, akiről azt hiszik, hogy az… ez pedig hosszú távon halálos lehet.
 
Az is újdonság, megjegyzem kifejezetten üdítő, hogy a kötet 80%-ában nincs szex. Persze amikor van, az megint a szokásos magas hőfokon égő, olykor már-már betegesen és abszurd módon perverz. Ami szintén szokatlan, az a régi, kedves szereplők személyének hiánya. Még nem tudom teljesen egyértelműen eldönteni, tetszik-e az a tendencia, hogy Anita egyre többször van távol az otthonától, de az tagadhatatlan tény, hogy ez a megoldás számos lehetőséget kínál. Egyrészt újabb ismereteket szerezhetünk a St. Louis-on túli világról, újabb karakterekkel bővülhet a szereplőgárda, ami valljuk be, valódi vérfrissítésnek számít, ráadásul talán visszakapunk egy kicsit a régi Anitából is, aki nem a pasijai miatt lelkizik, nem az ereje miatt nyavalyog, hanem végre elkezd azon gondolkodni, hogy vajon mire is tudná használni a hatalmát. Nekem mondjuk a halálbüntetéssel kapcsolatos erkölcsi dilemmázás egy kicsit erőltetett volt, de tagadhatatlan, hogy a karakter jellemfejlődésének egyik bizonyítéka, és mint ilyen, akár még jó is lehet. Attól függ, Hamilton merre indul tovább.
 
Eddig hűségesen kitartottam a sorozat mellett, de bevallom, egyre csalódottabb vagyok. Én ugyanis a sorozat elejét szerettem, amikor Anita még nem rendelkezett ekkora hatalommal és ilyen sokféle képességgel, ellenben egyértelmű volt számára, hogy vámpírokkal nem randizunk, helyette megöljük őket; amikor még nem világméretű problémákat kellett megoldania, csupán néhány természetfeletti bűnesetet; amikor még csak ghoulok, vámpírok, patkányemberek és vérfarkasok, no meg persze némi mágia borzolták a kedélyeket. Tudom-tudom, azok az idők már soha nem fognak visszatérni, de talán itt lenne az ideje egy igazán drasztikus lépésnek…
 
Részlet a regényből

 

A szerző életrajza