Főkép

1. fejezet

SOROZATGYILKOSOK TERÉN elég szép tapasztalatokra tettem már szert, de olyan még velem sem esett meg, hogy valaki egy emberi fejjel lepjen meg. Nagyon eredeti. A fej kísértetiesen nézett velem farkasszemet a zacskón át, amibe gondos feladója csomagolta. Az irodai asztalon feküdt, éppen ott, ahová az egyéb, jóval prózaibb küldeményeket szoktuk rakni, mert a Halottkeltő Rt.-ben – ahol jelszavunk a Talpra halott – amúgy nem ritka jelenség egy postai küldemény érkezése. A fejet gondosan jégbe csomagolták, szabvány szerint, mintha csak egy postai alkalmazott csinálta volna. Ami nem is annyira valószerűtlen, mint azt az ember gondolná, mert egy vámpír felettébb meggyőző tud lenni, ha odateszi magát. Márpedig ezt a fejet egy vámpír küldte, egészen pontosan egy Vittorio nevű vámpír. Onnan tudom, hogy a gyöngybetűkkel a nevemre megcímzett borítékban levélkét is mellékelt a küldeményhez, hogy biztosan tudjam, kinek kell hálálkodnom a meglepiért. Ez a Vittorio meg az övéi lemészároltak több mint tíz embert St. Louis-ban, majd angolosan távoztak – legalábbis maga Vittorio –, ki tudja, hová. Persze csakis eddig ki tudja, hiszen a helyzetben fordulatot hozott, hogy a borítékon rajta volt a feladó címe is. A pakkot a nevadai Las Vegasban adta fel.
Vittorio pedig vagy ott van még, vagy megint előadja a felszívódós magánszámát, és mire jelentem a helyi erőknek, hogy milyen csomagot kaptam, már rég tovább is állt.
Honnan is tudhatnám? Fél füllel hallottam, ahogy Mary, a titkárnő még mindig sikoltozva és zokogva emésztgeti a nap eseményét. Isteni szerencse, hogy a mai nap első ügyfelét én fogadom, és csak fél óra múlva. Marynek még bőven van ideje összeroppanni és felépülni, amin Bert, az üzleti igazgatónk intenzíven dolgozik is. Talán nekem se ártana asszisztálni, de első a hivatás, és ugye rendőrbíró volnék, kötelességem mielőbb jelenteni Vegasnak: esély van rá, hogy ezt az én sorozatgyilkosomat fogadta tudta nélkül a városuk. Ki utálja a hétfőt?!
Leültem a székemre, megragadtam a telefont, mielőtt azonban tárcsáztam volna, kissé elkalandozott a figyelmem. A közös íróasztal az utóbbi időben elég zsufi lett a családi fényképektől. Régebben csak a fiókokban keveredtek az aktáink a kollégákkal, most már a családtagjaik is ott zsibongtak az asztalunkon. Először Manny Rodriguez cipelte be az övéit, egy igazi nagy klasszikust, amin az egész család ott feszeng, igazán senki se érzi kényelmesen magát, és jó, ha egy-két bohémebb tag kiprésel egy gyengécske mosolyt. Manny határozottan kínlódott az öltöny-nyakkendőjében. Ha a felesége, Rosita, aki vagy tíz centivel magasabb és vagy tízszer tízzel szélesebb a férjénél, elengedi a kezét, Manny nagy eséllyel elfelejti a nyakkendőt. De elég ritkán hagyta magára. Nem azt mondom, hogy a kolléga papucs lenne, de azért az is túlzás lenne, hogy az ő hangjától mennydörög a házuk.
Mercedes és Consuela, a két nagylányuk már olyan nagy a képen, mintha soha nem is lettek volna kislányok. Karcsún, Manny törékeny alkatát örökölve állnak az apjuk két oldalán, ragyogó szépségek, mint két csillag anyjuk idősebb, nyúzottabb arca árnyékában. Bennük éledt újra, milyen „kicsiny rózsaszál” lehetett valaha Rosita, amikor Manny beleszeretett. Tomas, a fiúk még egészen fiatal, általános iskolás gyerek. El is felejtettem, hányadikos. Talán harmadikos. Vagy negyedikes.
A másik relikvia egy dupla kép, amolyan becsukható kétlapos. Az egyiken Larry Kirkland és a felesége, Tammy Reynolds merült el egymás tekintetében, mintha valami csodásnak és rendkívül ígéretesnek a lehetőségét látnák egymásban. Persze, az esküvőjükön készült a kép, hol máshol. A másik képen már ott volt köztük a kislányuk is, az aprócska Angelica, aki alig percekig viselte ezt a nevet, egyből Angel lett belőle. A Larrytől örökölt vörös göndör fürtök szabályos glóriaként keretezték édes pofikáját. Larry haja is göndör lett volna, ha hagyja megnőni, de nem hagyta. Mellesleg a kislány már nem azt a répavöröset kapta a természettől, ami az apja fején világított, Tammy barnasága kicsit szelídített rajta, jóval bronzosabb, barnásvörös lett. Majdnem, mint az én Nathanielemé, csak kicsit barnább és kicsit kevésbé vörös.
Talán nekem is illenék behozni egy képet, amin Micah-val és Nathaniellel mosolygunk édes hármasban? Mert minden kolléga asztalán ott díszeleg a trófea, csak én nem mutogatom a privát lényemet.
De akkor már nem csak egy képet kellene behoznom, gondolom. Mert ha őket kettejüket kirakom a munkahelyemen, akkor a többieket se hagyhatom ki. Ha az ember alsó hangon is négy pasival él együtt plusz másik öttel-hattal randizgat, elég nehézkes képcsarnokot berendeznie az íróasztalán.
Az előttem csücsülő csomag viszont nem különösebben érintett meg. Nem ijedtem meg, nem undorodtam. Nem éreztem semmit, csak azt a végtelen és parttalan ürességet, amit olyankor szoktam, mielőtt meghúzom a ravaszt. Ürességet és csöndet. Vajon ennyire profin bírom már a kiképzést, vagy egyszerűen sokkot kaptam én is, csak a csendesebbik verziót, nem a hisztériát, mint Mary. No, lássuk csak. Nem tudtam volna eldönteni, ami mégis csak azt jelentheti, hogy valószínűbb az utóbbi. Hurrá!
Felálltam, még egy emberes pillantást küldtem a bezacskózott fejnek, és le is zártam a nagy kérdést: nem kellenek a fotók a pasijaimról. Ide a munkahelyemre semmiképp. Nem egy ügyfelem akadt már a múltban is, aki később igen rossz fiúnak/lánynak bizonyult, nem lenne egészséges, ha az én szeretteimen legeltetnék a szemüket. Az ember soha nem adjon ötleteket a rosszfiúknak. Van azoknak saját kútfőből is éppen elég.
Bizony nem, nem hozunk képet a privát szférából a melóba, de nem ám!
A tudakozót hívtam, mert még soha nem beszéltem a Las Vegas-i rendőrséggel. Ismét új barátokra tehetek szert. Vagy épp tucatnyi új ellenségre. Nálam az ember soha nem tudhatja, bárhogy elsülhet az ilyesmi. Nem mintha direkt szenyóztam volna bárkivel is, csak valahogy tehetségem van rossz benyomást tenni az emberekre. Irritálom őket. Részben, mert nő vagyok, és ez alapvetően egy hímek uralta szakma. Részben pedig a megejtő személyiségem, nyilván.
Visszaereszkedtem a székembe, hogy inkább ne lássak bele a dobozba. Nem akartam belepiszkálni, már alig vártam, hogy a mieink kiérjenek. A helyi erőket rég riasztottam, hogy ugyan nézzenek már rá a helyszínelők a kis küldeményemre, hátha kiderítenek belőle valamit, amit esetleg összebarmolhatnék. Csak úgy zsongtak a fejemben a kérdések. Legfőképpen, ki az a szerencsétlen, aki most a feje nélkül maradt? És miért épp én nyertem meg? Miért nekem küldte az a vérszívó görény? Így próbálja jelezni, hogy neheztel, amiért a múltkor annyi emberét levadásztam? Vagy valami egészen mást üzen, amire még csak véletlenül se tippelnék?
Sokan nagyon jól csinálják a bűnözők gondolatainak felfejtését. De a sorozatgyilkosok kemény diók, mert hiába agyalsz rajtuk a végtelenségig, hiába ásod bele mélyen a lelkük bugyraiba magad, hogy úgy érzed, a mocskot soha az életben nem mosod már le, egy bizonyos ponton akkor se juthatsz túl. Az ember csakis akkor értheti meg a logikájukat, ha ő maga is sorozatgyilkos. Különben soha nem foghatod fel, mi hajtja őket. Mert náluk önzőbb disznókat még nem hordott a hátán a föld, őket aztán tényleg csak és kizárólag a saját élvezetük és megszállottságuk mozgatja. Sorozatgyilkos csakis akkor segít be egy másik sorozatgyilkos utáni nyomozásba, ha az valamiért a saját érdekeit szolgálja. Nem mellesleg: akadnak szép számmal olyanok az Államokban, akik szerint én magam is csak egy sorozatgyilkos volnék. Mit tagadjam, van is ebben valami. Hiszen még mindig nekem van a leghosszabb zsákmánylistám, idén is már jócskán túlléptem a száz áldozatot. Én vagyok az Egyesült Államok legeredményesebb vámpírhóhéra. Vajon számít az a kis különbség, hogy én nem élvezem a gyilkolást? Hogy nekem nem okoz szexuális kéjt, ha meghúzom a ravaszt? Vagy az, hogy az első időkben néha hánytam, ha öltem? És attól még nem kevésbé gyilkosság, amit művelek, hogy kivégzési paranccsal a zsebemben megyek ölni? Voltak a történelemben olyan sorozatgyilkosok, akik csakis méreggel öltek, ami gyakorlatilag alig fáj, én náluk sokkal durvábban járok el. Az utóbbi időkben sokat tanakodom azon, hogy ugyan miben volnék én más, mint az ilyen Vittorio-félék. Tartok tőle, hogy az én áldozataim, akik a törvény szerint bőségesen megérdemlik a halált, egy fikarcnyit se tartanak többre.
Egy nő vette fel a telefont Las Vegasban, és megkezdtem a kissé hosszadalmas menetelést az éterben, hogy végre olyasvalakit kapjak a vonal végére, aki talán meg tudja nekem mondani, kinek a fejét is hozta ki nekem a ma reggeli posta egy dobozban.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza