Főkép

Az „Anita Blake, vámpírvadász” sorozat kilencedik kötetében szerencsére (vagy nem szerencsére) sem Richard, sem Jean-Claude nem szerepel. Ez a kötet kizárólag Edwardról és Anitáról szól. Na jó, nem csak kizárólag róluk. Akad itt még egy-két ön- és közveszélyes alak, akikkel kapcsolatban már az is csoda, hogy egyáltalán szabadon járhatnak-kelhetnek a világban. Bár az az érzésem, ez lassan Anitára is igaz lesz.

Akik figyelemmel kísérték a sorozat eddigi köteteit, tudják, hogy Edward fejvadász, mégpedig a gátlástalanul vérprofi fajtából. Neki nem az a fontos, mire vadászik, hanem, hogy a vadászat minél hosszabb és véresebb legyen. És Anita Blake ennek az alaknak tartozik eggyel. Amiért egy korábbi kaland során megölte Edward egyik segítőjét. Persze önvédelemből, de ebben az esetben ez egyáltalán nem enyhítő körülmény.

Szóval most van az, amikor Anitának ha tetszik, ha nem, menni kell. Mert Edward hívja. Hogy behajtsa a tartozást.

Az ügy, amibe belekeverednek, meglehetősen különös. Valamint véres és titokzatos. No meg persze veszélyes. Vannak pillanatok, amikor még az edzett idegzetű vámpírvadász is úgy érzi… de erről inkább ne is beszéljünk. A lényeg, hogy az ügy nagyon, de nagyon mocskos. Minden szinten. És csaknem halálos véget ér. Legalábbis Anita számára. Aki már megérkezése pillanatában érezte, hogy valami nagyon, de nagyon nem stimmel. És milyen igaza van. Már megint.

Laurell K. Hamilton ebben a regényében kicsit rendhagyó módon szövögeti a történet szálait. Éppen ezért végig olyan érzése van az embernek, hogy a szereplők nem is önálló akarattal és óriási tapasztalattal rendelkező profik, hanem kezdők vicsingerek, akik csak hagyják, hogy sodorják őket az események. Mert hiába vérprofi valaki, ha vannak a játszmában nála profibbak. Vagy ha nem is profibbak, de éppen aktuálisan előnyösebb helyzetben lévők. Akik persze élnek, sőt, olykor visszaélnek kedvezőbb helyzetükkel.

A sorozat eddig részeinél is úgy éreztem, különösen az utolsó két-három kötetnél, hogy teljes joggal illetné meg a tizennyolcas karika, most azonban meg vagyok győződve arról, hogy kiskorú, illetve instabil, vagy gyengébb idegzetű emberek kezébe nem való.

És ami igazán döbbenetes számomra, hogy mindez egy kellemes, barátságos külsejű hölgy agyából pattan ki. Lassan úgy érzem, hogy Stepehn King és Dean R. Koontz családi matiné Laurell K. Hamiltonhoz képest. Ha ez így megy tovább… de erről megint jobb nem beszélni.

Részlet a regényből

 

 A szerző életrajza