Főkép Talán nem túlzottan a földtől elrugaszkodott megállapítás, hogy Mikszáth Kálmán történelem iránti kitüntetett érdeklődése, de meg anekdotázó hajlama is részben párhuzamba hozható képviselői szereplésével, hiszen a parlamenti mandátum birtokosaként egyrészt tisztában kellett lennie a múlt eseményeivel és azok összefüggéseivel, másrészt a képviselői klub az adomák és sokszor humoros történetek terepe volt. Ráadásul Mikszáth itt a tájszólások tucatjait hallhatta nap mint nap, és e „találkozások” nem egyszer visszaköszönnek a műveiben is. A közvetlenül képviselőtársai körében szerzett élményeket és tapasztalatokat gyűjtik egybe a most egy kötetben kiadásra került parlamenti karcolatok.
 
Furcsa arcképcsarnok ez, amely nem csupán a kornak (főképp az 1887 és 1910 közötti időszak, Mikszáth megszakítatlan országgyűlési képviselői pályafutásának közel negyed százada ez), hanem a korszak legjelesebb politikusainak is különös, szép emléket állít. Az írásoknak mindenekelőtt sajátosan mikszáthi hangulata fogja meg az arra érzékeny olvasót, és aki a történelemkönyveken túlmutató, összehasonlíthatatlanul személyesebb értékelésre kíváncsi a Deák-kormány utáni kabinetek és képviselőházak valamiképp emlékezetes tagjairól, annak számára kincsesbányának bizonyulhat e két impressziógyűjtemény.
 
Az írásokból egyértelműen kiderül, hogy a nagy államférfiak közül Mikszáth a senki máshoz nem hasonlítható Deák Ferenc mellett a pártokat rendkívüli talentummal összebékíteni képes, szabadelvű Széll Kálmánt, az erőskezű Tisza Kálmánt (az, hogy az író épp druszái iránt mutatta ki leginkább nagyrabecsülését, kétségtelenül a véletlen műve), valamint az ország kormányozhatóságának biztosításához kényszerűen feláldozott Szilágyi Dezsőt respektálta különösen, de Ferenc József királyra úgyszintén rendkívüli tisztelettel tekintett.
 
Az országgyűlés munkájával kapcsolatban leginkább a retorikai tradíció lassú, de véglegesnek tűnő kihalását fájlalta nagyon, így nem meglepő, hogy több karcolat témájául is a szónokok és a szónoklatok feletti elmélkedést, a kiválóak méltatását, a gyatrább teljesítmények humoros szapulását választotta. És persze magától értetődően elmaradhatatlanok az anekdoták; bennük az egymást nem ismerő, egymással mégis pertuban lévő képviselőtársak suta találkozásai, a klub étkezési, italozási és szivarozási szokásai, amihez az egymás kárára elsütött, apró tréfák elbeszélése is hozzátartozik.
 
A regényíró és novellista azonban mégsem bújhatott ki a bőréből, így az eredetileg 1908-ban megjelent, kétkötetes cikkgyűjtemény,  Az én kortársaim végére bekerült még két fantasztikus történet is. „A megkonfundált kísértetek” az Új Zrínyiász időutazás-témáját veszi újra elő, míg a „Szétbontott krónikák” az álomban, szellemalakban megjelenő múltbéli történetírók és Mikszáth furcsa egyezségét és annak következményeit meséli el.
 
Mint említettem már, inkább szubjektívek, mint történetileg hitelesek e karcolatok, mégis hasznos kor- és jellemrajzoknak tekinthetők, és sok szempontból összehasonlíthatatlanul többet adnak az utókornak, mint a száraz, de tényszerű tanulmányok vagy tankönyvek. Stílusuk és nyelvi gazdagságuk okán pedig mindenképp ajánlhatom elolvasásukat a témához már felérő diákoktól a legmagasabb rangú politikusokig mindenkinek.