FőképUgyan az első három album némileg felemás sikerét követő tagcserék eleve azt feltételezték volna, hogy a Deep Purple egészen más irányt választ ezek után, a második felállás előbb lezárta a progresszív korszakot. A Concerto For Group And Orchestra a maga nemében tényleg remekmű, és ha Jon Lord csak annyit ér el vele, hogy néhány rock rajongó hippit nyitottabbá tesz a klasszikus zene felé, már akkor hatalmas eredményt tudhatott volna magáénak – de persze ennél jóval nagyobb hatása volt a koncertnek és a róla készült felvételeknek –, a csapat első ténylegesen korszakalkotó opusának mégis a Deep Purple In Rock tekinthető.
 
A nagylemez jelentőségéről és a változásokról sokat elmond, hogy egyrészt a stúdiófelvételek már akkor elkezdődtek, amikor a Concerto premierjére sor került, másrészt pedig az addigi, lényegében pár hét alatt lezavart alkotói munka helyett az album elkészítéséhez közel egy esztendő kellett. Az eredmény magáért beszél: tömör hangzású, riff-alapú dalok, és az együttes egyik emblematikus száma, a „Child In Time”, amely tíz perces hosszával valamelyest a korábbi, klasszikus zenei kísérletekre utal vissza, ugyanakkor egyik első példája a Deep Purple-re olyannyira jellemző, hosszú improvizációkra lehetőséget adó, alapjaiban mégis az énekdallam és a riffek által meghatározott kompozícióknak.
 
Az albumot indító „Speed King” jól mutatja a különbséget a második felállás koncepciója és a nagyjából a Deep Purple-lel egy időben alakult két komoly rivális, a Led Zeppelin és a Black Sabbath stílusa között. (A Uriah Heep nemcsak hogy később alakult e csapatoknál, de első albumukat is a Deep Purple In Rock-kal szinte párhuzamosan jelentették meg, tehát ekkor még nem gyakorolhattak számottevő hatást addigra befutott pályatársaikra.) Míg a Led Zeppelin zenéje a Rolling Stones néhol keleties beütésű blues muzsikájának továbbgondolása – nem kis mértékben keményebbé téve azt –, a Black Sabbath számaiban pedig a súlyos, sötét tónusok uralkodnak, addig a Deep Purple még jóval keményebb felfogásában is megmaradt a Beatles által sikerre vitt, dallamos rock and rollnál.
 
A „Speed King” a hard rock Blackmore–Gillan–Glover–Lord–Paice-féle válfajának kvintesszenciája. A végletesen egyszerű, makacs ismétlődésre épülő, fokozatosan bővített alapmotívum előbb a teremtés előtti káoszt felidéző bevezető lenyugvó, fantáziaszerű orgonafutamai között szólal meg, hogy pár pillanattal később már az orgona, a gitár és a basszus unisonóban döngesse a pentaton skála hangjaiból összeálló riffet. Paice kreatív díszítései jazzesen elevenné teszik a ritmusalapot, Gillan hangja pedig erőteljes, lenyűgöző és felülmúlhatatlan. A szöveg a rock and roll témáit, híres szövegeit eleveníti fel, a gitár és az orgona felelgetős szólója ismét csak a jazz hangulatával gazdagítja a dalt, az átvezetés azonban már jellegzetesen hard rockos.
 
Megvan hát a sikerrecept: a kőkemény, néhol őrületbe hajló rock and roll alap és a klasszikus, vagy jazzes fűszerezés, rengeteg finom improvizációval. Az album innentől fogva lényegében ugyanezt a sémát követi – a bandának mégis rengeteg változatosságot sikerült belevinnie a kompozíciókba.
 
A „Boodsucker” tipikus összekötő szám; kicsit visszafogottabb tempójú, mégis lendületes, a riff bluesosabb, az ismételten csak felelgetős kiállások hosszabbak, ugyanakkor csodálatosan összerakott a dal, rengeteg invencióval és egyéniséggel.
 
A „Child In Time” Gillan első filozofikus tartalmú szövege, amit egy három (igen, három!) hangra és a nagyszekund-lépésre épülő riff támaszt alá. Ha nem saját fülemmel hallanám, hihetetlennek tartanám, hogy közel három és fél percen keresztül elviselhető a még Ravel Bolerójának témájánál is sokkalta visszanyesettebb zenei motívumot, márpedig a dal minden pillanata hihetetlenül élvezetes. És jön a gitárszóló, Blackmore első igazán fenomenális, sokakat inspiráló teljesítménye, és a két akkord bontásából összeálló, feledhetetlen csúcspont, melyből hirtelen váltással hullunk vissza a kezdetek zaklatott nyugalmához, hogy végül Gillan szöveg nélküli, fájdalmas éneke alatt egyre fokozódva alig kontrollált tébolyba csapjon át a szám.
 
Amikor annak idején a nagylemezt hallgattuk, sokszor át sem fordítottuk a korongot, hanem újra meg újra ezt a három nótát hallgattuk, pedig a másik, általunk hanyagoltabb oldal is csupa gyöngyszemekből áll. A „Flight Of The Rat” egyértelműen a „Highway Star” egyik előképe: sodró lendületű, zakatoló rock and roll, és jóllehet hiányzik még belőle az a fülbemászó egyszerűség, amely a Machine Head második legnagyobb slágerét jellemzi majd, a két hosszú, egymást követő szóló (melyekben előbb Lord, aztán Blackmore remekel) és a perkusszív átvezetés precedenst teremtett, és a Deep Purple másik rögtön felismerhető jegyévé lett. A szám lekerekítése Paice mini-dobszólójával viszont sokáig egyedülálló maradt a zenekar stúdiólemezen szereplő felvételei között.
 
Az „Into The Fire” húzós, kicsit bluesos riffje az album egyik legkönnyebben befogadható szerzeményévé teszi a számot – még a jazzes szóló ellenére is –, és nem meglepő, hogy a dal sokáig a koncertek egyik állandó darabja maradt. A dal gyorsabb, még fülbemászóbb párja az album mellett megjelent kislemez, a „Black Night”, amely a „Child In Time” mellett az első hard rock himnuszok egyike lett.
 
A „Living Wreck”, noha hasonló sémán alapszik, mint az In Rockon szereplő többi szerzemény, talán a legkísérletezőbb jellegű dal az egész lemezen. Szinte már dallamtalan, elbeszélő éneke, a furcsa akkordok, a fenyegető, sokszor feldühödött macska sziszegésére emlékeztető orgona inkább elgondolkodtató, mint szórakoztató. No persze nem árt némi színtiszta elvontság és a kezdetekből megmaradt pszichedélia sem egy ilyen lemezre, különösen a karcos, zakatolós rock and rollok után.
 
Utánuk, hiszen az albumot lezáró „Hard Lovin’ Man”-ben aztán végleg elszabadul a pokol. Az alap, a riff ugyanúgy tipikus, a már-már bomlottnak tetsző orgonaszóló, a számot ezután megszakító gongütés, Blackmore kettős fogásokra, megkettőzött motívumokra és kromatikára kihegyezett szólója viszont ismételten csak a hippi-korszak fílingjét hozza vissza valamelyest a hard rockba. A vége pedig többé-kevésbé visszatérésnek mondható a lemez indításához; ám ezúttal nem a teremtés előtti, hanem az az utáni ősrendezetlenséget hallhatjuk, és így lényegében mintegy a Nagy Bummtól a Nagy Reccsig jutunk a hét nagyszerű szám alatt.
 
Léteznek megismételhetetlen teljesítmények, az In Rock pedig alighanem ezek közé tartozik. Amellett, hogy minden idők valószínűleg leginkább példaértékűen egységes hard rock albumát alkották meg vele, a Deep Purple-nek ezzel a nagylemezzel sikerült végre saját hazájukban is elfogadtatni önmagukat, és első ízben olyasmit letenni az asztalra, amit aztán évtizedek múltán is a legkiemelkedőbbek között említenek a szaklapok. Ahogy a borító oly szuggesztíven, szinte a jövőt előrevetítve kifejezi, a Blackmore–Gillan–Glover–Lord–Paice ötösnek sikerült örökre sziklába vésnie hangokból megalkotott képmásukat.
 
Az együttes tagjai:
Ritchie Blackmore – gitár
Ian Gillan – ének
Roger Glover – basszusgitár
Jon Lord – orgona
Ian Paice – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Speed King
2. Bloodsucker
3. Child In Time
4. Flight Of The Rat
5. Into The Fire
6. Living Wreck
7. Hard Lovin’ Man
 
Diszkográfia:Shades Of Deep Purple (1968)
The Book Of Taliesyn (1968)
Deep Purple (1969)
Concerto For Group And Orchestra (1969) – koncert
Deep Purple In Rock (1970)
Fireball (1971)
Machine Head (1972)
Made In Japan (1972) koncert
Who Do We Think We Are (1973)
Burn (1974)
Stormbringer (1974)
Come Taste The Band (1975)
Made In Europe (1976) – koncert
Live In London (1982) – koncert
Perfect Strangers (1984)
The House Of Blue Light (1987)
Nobody’s Perfect (1988) – koncert
Slaves And Masters (1990)
The Battle Rages On… (1993)
Come Hell Or High Water (1994) – koncert
Purpendicular (1996)
Abandon (1998)
Live At The Royal Albert Hall (1999) – koncert
Bananas (2003)
Rapture Of The Deep (2005)
Very Best Of (2008)