FőképSosem volt erősségem a nyilvántartósdi, a könyvelősdi (ha az lenne, nem kapnék szívbajt, valahányszor levél jön a Hivataltól – tudjátok, aminek a logóján egy kisgömböc látható, amint éppen leharapja valami szerencsétlennek a fejét), és ha gyűjtöttem is valamit, sosem azért tettem, hogy „meglegyen”, hogy „teljes legyen a sor”, hanem azért, mert tetszett.

Ez kifejezetten igaz a lemezekre, a bakelitekre és cd-ékre egyaránt. Sosem értettem azokat az embereket, akik megveszik a lemezt, és celofánostul felteszik a polcra. A zene celofánosan, a polcon talán jól mutat, csak éppen a valódi funkcióját nem tölti be: nem ébreszt és nem csitít le érzéseket, nem ad hangulatokat, nem pörget fel, nem nyugtat le, stb.

Gyűjtemények… Az évek során – főként anyagi okok miatt – meg kellett válnom mindenféle kincsemtől. A Bob Marley bakelit gyűjteményemből villanyszámlát fizettem vagy 10 éve, a Doorsból úgy emlékszem, egy hétig kajáltunk, úgy 15 éve. (Igen, ennyire hepi és havaj a fordítók élete…)
Volt azonban egy olyan sor, amit sikerült megőriznem, sőt – vásárlással, csereberével, különböző trükkökkel – az évek során sikerült bővítenem. Ennek köszönhetően a Zep (és kapcsolt részei: Plant, Page, Jones) gyűjteményemben…

Várjatok egy kicsit, gyorsan megszámolom. Igen. Száznégy cd / dvd. A sorlemezek, hát persze, aztán a hivatalos kiadványok, aztán a kalózkiadók innen-onnan beszerzett lemezei – ezeken főleg koncertfelvételek hallhatók.
Sajnos a minőségük nem mindig jó, de van pld. egy olyan lemezem, ami már majdnem „hivatalos” minőségű; erre a Zep ’75-ös, Earl’s Courtos koncertjét rögzítették. Itt a „No Quarter”-t pld. 21 percnél is tovább játsszák, és J.P Jones olyat, de olyat zongorázik (!) benne, hogy döbbenet.

Meg van egy másik lemezem, amin a „Dazed and Confused”-ot 33(!) percen keresztül játsszák, tele imprókkal stb. Meghallgatod, és kész vagy.
Csakúgy, mint mondjuk akkor, ha végighallgatod/végignézed Page&Plant ’95-ös „Live at Shark Tank” c. dvd-jén mondjuk az „In the Evening”-et. Mivel… mondjuk úgy: a boltokban „ritkán” kapható, leírom, mit képzelj el.

Színpad, bal oldalon vagy 30-40 klasszikus vonós. Jobbról egy egyiptomi world music zenekar: hegedűk, mindenféle dobok, fene tudja milyen közel-keleti hangszerek. Középen egy rockbanda.
A közép közepén pedig Page és Plant. És ebből az egészből kijön valami olyan csoda, hogy a kb. negyedórás dal végén azt mondod: „Hát igen. Ez a zene.”

Szóval, a lényeg: egy „kicsit” szeretem a Zepet, és talán ismerem is valamennyire. Azt nem állítom, hogy minden apró adatot tudok róluk, és azt sem, hogy nem tudnak újat mutatni nekem, mert tudnak.
Ez történt pld. most is, amikor meghallgattam a „The Song Remains the Same” 2007-es, jócskán felturbózott dupla cd-t. Az ilyen újrakiadások és válogatáslemezek kapcsán természetesen felmerül az emberben a kérdés: „Ez tényleg más, érdemes megvenni, vagy megint csak a ’még egy bőrt a rókáról’ dolog áldozata vagyok?”

Nos, ezt viszonylag könnyű eldönteni. Először vessük össze a két kiadvány adatait. A korábban (sokszor) kiadott tSRtS dupla cd-n összesen 1:39:42 hosszúságú anyag hallható. A 2007-esre ezzel szemben 2:11:55 hosszú zenét tették fel.

A korábbin szereplő dalok:

cd 1:
Rock and Roll
Celebration Day
The Song Remains the Same
Rain Song
Dazed and Confused

cd 2:
No Quarter
Stairway to Heaven
Moby Dick


Az új tracklistje viszont a következő:

cd 1:
Rock and Roll
Celebration Day
Black Dog
Over the Hills and Far Away
Misty Mountain Hop
Since I’ve Been Loving You
No Quarter
The Song Remains the Same
The Rain Song
The Ocean

cd 2:
Dazed and Confused
Stairway to Heaven
Moby Dick
Heartbreaker
Whole Lotta Love
(az utóbbi három akár egynek is tekinthető, mivel alig van köztük szünet, és Bonzo dobolása megadja az átkötéseket)

Annak, akit ezek a számok/adatok nem győztek meg, azt javaslom, hallgasson bele mindkét (a korábbi és a 2007-es) tSRtS lemezbe. Csak úgy lazán, egymás után.
Van egy stúdiós barátom, aki egy bizonyos hangoskönyv kapcsán megpróbált elmagyarázni nekem néhány alapfokú technikai dolgot. Nem sok sikerrel – az ilyesmi nem igazán érdekel, és ami nem érdekel, azt még véletlenül sem jegyzem meg.

Talán, ha felfogom, amiről beszélt, most konkrétabban le tudnám írni, hogy miben más a „régi” és a „mostani” anyag, milyen trükköket vetettek be az átkeverés során, így azonban… szégyellem, de fogalmam sincs.
De számít ez? A lényeg úgyis az, hogy a dalok ezen az új cd-n felturbózottnak tűnnek, valahogy sokkal erőteljesebben, brutálisabban (vagy éppen líraibban) szólnak.

Nem tudom, mit trükköztek a stúdióban, nem is igazán érdekel, a végeredmény számít, ami egy nagyon modern hangzású, nagyon frissnek tűnő dolog – aki meghallgatja, annak nem az fog eszébe jutni, hogy egy 34 (!) éve lejátszott koncert anyagát nyomják a fülébe.

Harmincnégy év… Jézusom! Általános másodikba jártam, és már tudtam olvasni és szorozni, de osztani még nem igazán, amikor a Zep ott állt a színpadon, és ezeket a dalokat játszotta! Emlékszem, úgy negyedikes, talán ötödikes lehettem, amikor a Tisza moziban adták a filmet, vagy a Honvédban, nem tudom, a Rákóczi úton volt mind a kettő.
A plakáton Plant volt, valami bekecsben vagy miben, én meg kölyök fejjel azt hittem, lovagos film, és befizettem rá. Utána még vagy tizenötször.

Az a nyár számomra „A dal ugyanaz marad”, és a „Különben dühbe jövünk” bűvöletében telt; na jó, egyszer-kétszer láttam a „Volt egyszer egy vadnyugat”-ot is. Azt hiszem, az a nyár és „A dal ugyanaz marad” volt az, ami a zenei ízlésemet kialakította.
A filmet egyébként nem játszották sokáig, állítólag rossz hatással volt a fiatalokra. Hiába, na, cucializmus volt.
Akkoriban az elvtársurak nem örültek annak, hogy Plant ezt énekli: „…one night I was lying down… and hear my mom’ and pop talking about… let the boy boogie-woogie…”.

Akkoriban (vagyis inkább kicsit később) éppen csak megtűrték, hogy Révész Sanyi ezt énekelje: „…éjszaka van, nehéz a csend én fekszem az ágyamon… hallom, ahogy anyámnak halkan ezt mondja apám… ne aggódj, elég nagy már, hogy higgyünk a fiúban, engedjük egy kicsit szabadabban…”
A lényeg ugyanaz, de egy Zepet az elvtársurak nem tudtak volna kontrollálni, hiszen a Piramist se igazán sikerült nekik kordában tartani.

Most viszont már demokrácia van, elvileg mindent szabad, és már másképpen (üzleti alapon) működik a zeneipar is.
Ma már bárki készíthet lemezt, feltéve, hogy elég jó a feneke/melle, elég jól tudja rázni magát, vagy elégszer letolta a bugyit a férfimagazinok fotósai előtt, vagy: sikerült bekerülnie valamelyik tehetségkutató show-ba.
(Valahol már leírtam: ez az ország az univerzum középpontja, mert itt minden sarkon található egy-két fel nem fedezett csillag.)

A helyzet a határainkon (tényleg, hol vannak a határaink?) túl sem sokkal jobb, ott is valódi árucikk lett a zenéből.
Rágógumi sztárocskák brekegnek a klipekből, új stílusokat találnak ki maguknak, vagy ha végképp nincs ötletük, akkor előszedik valami régi sláger (értsd: sikeres, és valóban értékes dal) alapját, riffjét, hogy fölémakogják a saját bugyuta szövegecskéjüket.
Lehetne sorolni a példákat, de minek? Ti is hallottátok már ezeket az „újra felfedezett” számokat.

És vannak olyanok is, akik maradnak a valódi gyökereknél, vagy másképpen: nem sodródnak bele hajszálerekbe, maradnak az artériákban és a vénákban. Ők azok, akik a tényleg értékes és érdekes zenéket teremtik.
Vagy: a korábban megteremtett, sikeresnek és értékesnek bizonyult zenéket próbálják még alaposabban bemutatni. Mondjuk azzal, hogy előveszik saját régi, 34 éve készült koncertfelvételeiket, a modern technika segítségével feljavítják a hangminőséget, és odatolják a közönség elé: „Tessék, hallgassátok, talán ez is tetszeni fog.”

Talán? Van olyan, hogy egy minden tekintetben maradandót alkotó együttes valamelyik dolga nem tetszik az embereknek?
Vigyázat, itt most nem egy magát sztárnak képzelő zenekar „piszkáljuk fel a múltat” kísérletéről van szó! Itt most olyan emberek mutatják meg kicsit másképpen, kicsit bővebben a saját alkotásukat, akik stílusokat teremtettek!

Nézzünk két példát. Hallgassátok meg, ahogy Page játszik a „Stairway to Heaven” szólójának vége felé. Nem véletlen, hogy erről a hangzásról a ska gitártechnika jut eszetekbe. Vagy mondjuk ahogy J.P. Jones gitározik mondjuk a „Heartbreaker”-ben.
Totál olyan, mint az eredetinek kikiáltott nu metal basszustechnika. (A gitárok húrozásával, hangolásával kapcsolatos trükköket most hagyjuk, a Zep tagjai ebben is úttörők voltak, én viszont egy John Coltrane könyv kapcsán besokalltam a ciszektől meg a dúroktól.) Ők csak odapöttyintettek valamit, amire aztán később stílusok épültek fel.

Egy másik példa. A közönség jót derül, amikor a híres-nevezetes John McLaughlin – Paco DeLucia – Al DiMeola lemezen, a San Francisco-i koncerten a trió belekezd a „Pink Panther” mindenki által ismert dallamába.
Megtippelni sem lehet, hogy a világon hány zenekar hozta vissza a sírból (a bukásból) a koncertjét azzal, hogy a saját számaikba beleszőttek egy-két, vagy sok Zep riffet.
Ahol megszólal mondjuk Hendrix „Voodoo Child”-jának, vagy a Zep „Whole Lotta Love”-jának eleje, ott egyből ugrabugrálni kezd a közönség – azok is, akik esetleg nem ismerik se Jimit, se a Zepet.

Szóval, a lényeg: ez a Zep lemez (is) jó. Nagyon! És most nem a rajongó/gyűjtő/zephead beszél belőlem.
Értékes. Klasszikussá érett. Fogalommá lett. Zene. Valódi.

Az együttes tagjai:
Jimmy Page - gitár
Robert Plant - ének
John Bonham - dob
John Paul Jones - basszusgitár

A lemezen elhangzó számok listája:
cd 1:
1. Rock and Roll
2. Celebration Day
3. Black Dog
4. Over the Hills and Far Away
5. Misty Mountain Hop
6. Since I’ve Been Loving You
7. No Quarter
8. The Song Remains the Same
9. The Rain Song
10. The Ocean

cd 2:
Dazed and Confused
Stairway to Heaven
Moby Dick
Heartbreaker
Whole Lotta Love

Diszkográfia:
Led Zeppelin (1969)
Led Zeppelin II (1969)
Led Zeppelin III (1970)
Led Zeppelin IV (1971)
Houses of the Holy (1973)
Physical Graffiti (1975)
The Song Remains the Same (1976) koncert
Presence (1976)
In Through the Out Door (1979)
Coda (1982) válogatás
Remasters (1990) válogatás
Profiled (1990) válogatás
Led Zeppelin (Box Set, Vol. 1) (1990) válogatás
Led Zeppelin (Box Set, Vol. 2) (1993) válogatás
Led Zeppelin - BBC Sessions (1997) válogatás
Early Days: The Best of Led Zeppelin Volume One (1999) válogatás
Latter Days: The Best of Led Zeppelin Volume Two (2000) válogatás
How the West Was Won (2003) koncert
Earl’s Court ’75 (2003, Japán) DVD
Mothership (2007) válogatás
The Song Remains the Same (2007) válogatás

Filmek:
The Song Remains the Same (1976)
Led Zeppelin DVD (2003)