Főkép

Ideje volt végre mást is olvasni Viantól, nem csupán a különféle fordításokban eddig megjelent regényeket és novellákat, ugyanis nem csak ezek számítanak az életmű fontos részeinek, hanem a színdarabok is, amelyekből rögvest négyet is kapunk ebben a gyűjteményes kötetben, s melyek révén megtapasztalhatjuk, mennyi minden iránt érdeklődött, és ezekről milyen véleménye volt Viannak. Az első darab a világháborúval, a második az egyházzal, a harmadik – nos, az sokmindennel –, a negyedik pedig a párkapcsolatokkal foglalkozik. Közös jellemzőjük, hogy miközben feszegetik vagy éppen alapjaiban támadják a közízlést, abszurd humorral, viani látásmóddal tálalják a mondanivalót.
 
A legfurább közöttük minden bizonnyal a harmadik (Köpök a sírotokra), ami cseppet sem meglepő módon a hasonló című regény színpadra átültetett verziója. Lényegi eltérés nincs, de ahogy színpadra átdolgozta művét, az több mint érdekes. Egyrészt az eredeti cselekmény, ami számos helyszínen játszódik, itt egyetlen szobára korlátozódik, valamint bizonyos, dramaturgiailag fontos információkat is egészen más tálalásban kapunk. Úgy érzem, a befejezés is kicsit másfelé tolódik el, és ettől új ízt kap az egész.
 
Ha választanom kell, egyértelműen a címadó abszurd a kedvencem, és nem csupán azért, mert rögvest az indítás egy hatalmas pofon a középszernek, elvégre a háború egyik legfontosabb, évek óta várt eseménye (D-nap) nem lelkesedést vált ki a normandiai sintérből, aki elsőként éli meg a felszabadítást, hanem úgymond előhozza belőle a „legjobbat”: a kicsinyes, csak saját magával törődő kispolgárt, aki vélt nyugalma érdekében mindenre képes, legyen szó családról vagy idegenekről.
 
Természetesen művészi erővel látjuk a háború abszurditását, ahol a katonák tulajdonképpen mindegy, milyen egyenruhát viselnek, a lényeg nem változik. Vian ráadásul nem csak azt sugallja, hogy ebben az életidegen helyzetben minden megtörténhet (japán harcos feltűnése, vagy az ellenállás szerepe), hanem kicsit azt is, milyen káros hatással van mindez a családra és persze tágabb értelemben az erkölcsre és az értékrendre.
 
Mai, és mondjuk magyar szemmel nem üt akkorát, mint a bemutató idején, de ha elképzeljük mindezt magyarra átültetve, és `56 októberére datálva, akkor már fogalunk lehet, miért hördült fel szinte mindenki a darab miatt Franciaországban.
 
Remélem a kiadó betartja ígéretét, és a többi, magyarul még kiadatlan Vian színműre is sor kerül.
 
További jó hír, hogy úgy tűnik, nem csak az életművet gondozó kiadó fedezi fel Vian darabjait, hanem a színházak is, hiszen például a címadó, Mindenkit megnyúzunk most is megy a Budapesti Kamaraszínházban.
 
A kötetben olvasható színdarabok:
Mindenkit megnyúzunk!
A legalja mesterség
Köpök a sírotokra
Medusza-fő

 

Részlet a regényből


Kapcsolódó írás:

Boris Vian: 1959–2009