Főkép Feltételezem senkinek nem árulok el titkot azzal, hogy a Forgotten Realms világa az AD&D szerepjáték rendszer egyik gerince - a Dark Sun és a Dragonlance rendszerekkel karöltve.
Megjelenésükkor sikerüket nagyszerű regények garantálták, amik a világ hangulatát adták a játékosok kezébe. Ennek az egyik legjobb példája, a Drizzt Do`Urden alakja köré szőtt regényfolyam.
 
Menzoberranzan. Egy város a föld mélyében, az örök sötétségben. Lakói a sötét elfek, Mélysötét leggyilkosabb népe, akik a pókkirálynő nevében gyilkolnak minden tőlük különböző lényt, és a felemelkedés érdekében saját fajtársaikat is.

Ebbe a világa született bele Drizzt Do`Urden, R. A. Salvatore Sötét elf trilógiájának főszereplője, aki különc apjától megtanulta, mi a barátság és a szeretet. Mássága nem is maradhatott sokáig rejtve Lolth papnői, a sötét elfek vezetői előtt, ezért menekülni kényszerült.

Itt veszi kezdetét a Száműzött című könyv, a trilógia második tagja, amely véleményem szerint a Drizztről szóló könyvek legjobbjai között szerepel, lévén itt még főhősünk egyszerű halandó (már amennyire egy sötét elf az lehet), aki küzd a személyiségéért, aki megsebesül - kívül-belül egyaránt.

Szökése után Drizztnek Mélysötét lett az otthona, ahol az életben maradás csak egy hajszálon múlik, leginkább azon, hogy ki gyilkolja meg hamarabb a másikat. A magányból és a folyamatos harcból csak barátja, egy mágikus lény, Guenhwyvar, a fekete párduc mozdítja ki, de az elvadulástól ő sem tudja megóvni.

A magány ellen a sötét elfek ellenségeihez, a gnómokhoz menekül, ahol kiderül, hogy az ellenségeskedés igazából egyoldalú, és annyiban merül ki, hogy Drizzt népe gyűlöl mindent, ami nem a pókkirálynő, őt is csak azért nem, mert félnek tőle.
Belwar személyében itt már akad segítője Guenhwyvarnak - együtt sikerül háttérbe szorítaniuk főhősünk ösztönlényét, a vadászt.

Elgondolkodtató kérdés, hogy meddig bírja egy értelmes lény egyedül, szélsőséges viszonyok között, és hogy kiből mit hoznak ki ezek a körülmények.
Elkeseredést? Reménytelenséget? Dühöt? Őrületet?

Valószínűleg mindenkinél más a sorrend. Annyi viszont bizonyos, hogy a folyamatos veszélyre az ösztönök adják a válaszokat, amik valahol a zsigereinkben, a legősibb rétegekben vannak kódolva.