Főkép Mostanra, hogy elérkeztük a sorozat harmadik kötetéhez, egészen megbarátkoztam a szerző által művelt erotikus-paranormális műfajjal. Már nem, vagy nem nagyon lepődöm meg azokon furcsaságokon, amik az általa teremett alternatív világban előfordulnak.
 
Mint ahogy azt az előző, Síron túli szerető című kötet ajánlójának végén latolgattam, Zsadist és Bella szerelme valóban nem éppen egyszerű eset. Már csak azért sem, mert olyan se veled, se nélküled érzése van tőle az embernek.
 
Lassan úgy érzem, hogy a Testvériség tagjai (Tohrment, Vishous, Phury, Zsadist, Rhage, Wrath), és az időközben hozzájuk csapódott nők egy egész csapatnyi pszichiátert képesek lennének foglalkoztatni a lelki bajaikkal – mégpedig nem is rövid ideig.
 
És akkor még csak hárman csajoztak be. Mi lesz, ha a többiek is követik a példát? Bár az sem jó, sőt, ha lehet, még rosszabb, ha elveszítik a szerelmüket, mint ahogy ebben a kötetben sajnos erre is akad példa.
 
A Fekete Tőr Testvériség és az Alantasok Társasága között évszázadok óta folyó harc egyre jobban kezd eldurvulni. És bár a Testvériség tagjai emberfeletti erővel bíró, magasan képzett vámpírharcosok, ők sem sebezhetetlenek – sem fizikailag, sem lelkileg, sem mentálisan.
 
Mi több, az emberekkel szemben – bizonyos szempontból – hátrányban is vannak, hiszen nekik évtizedeken, évszázadokon át kell magukkal hurcolniuk terheiket, legyenek azok kellemesek vagy kellemetlenek. Általában persze kellemetlenek, hiszen azért terhek.
 
Zsadist, a Megsebzett szerető férfi főszereplője ebből a szempontból különösen hátrányos helyzetben van, hiszen hosszú évtizedekig volt egy női vámpír vérrabszolgálja, kiszolgáltatva az úrnő kényének-kedvének.És hiába a fokozott teherbírás és tűrőképesség, az ilyen hosszú ideig tartó testi és lelki erőszak nem marad nyom nélkül.
 
Persze Zsadist ikertestvére, az őt évtizedeken át kereső Phury belső démonai sem egyszerűek, hiszen bár fizikai szinten nem jelentkeznek (hacsak az öncsonkítás miatt hiányzó fél lábát nem vesszük ide), mentálisan és lelkileg minden egyes nap minden egyes percében kísértik.
 
Mindazok alapján, amiket az eddigi kötetekből megtudhattunk, el nem tudtam volna képzelni, hogy akad majd olyan nő, aki éppen Zsadistot választja szerelme tárgyául, mi több, képes áttörni az évszázadok alatt rákövesedett páncélon, és normálissá változtatni a férfit.
 
Márpedig a női főszereplő, a nemesi családból származó Bella éppen ezt vette a fejébe. Csakhogy terve megvalósításában megakadályozta az az „apróság”, hogy elrabolta, és hosszú heteken keresztül fogságban tartotta őt a helyi főalantas.
 
A fogság persze megváltoztatta a lányt, de nem ölte ki belőle a Zsadist iránti érzéseket, ezért amikor végre a Testvériség tagjai kiszabadították, és nagyjából felépült, ott folytatta, ahol abbahagyta a férfi szelídítését.
 
Valahogy úgy érzem, hogy egyre jobban tolódik el a hangsúly: már nem az akciókon van, hanem a motivációk és az érzelmek bemutatásán. Ha így megy tovább, a Testvériség tagjai olyannyira meg fognak gyengülni, hogy esélyük sem lesz esküjük betartására, és fajuk egyszerűen eltűnik a föld színéről.
 
Persze remélem, hogy nem így lesz, mert akkor megint, mi nők leszünk az okai annak, hogy valami visszafordíthatatlan dolog történik, de sajnos nagyon úgy érzem, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint a szerelem és szenvedély inkább gyengíti, semmit erősíti a harcosokat. Remélem a folytatásban helyrebillen az egyensúly.