Főkép

Egy olykor elkeseredett, de örök optimista olvasónaplója

Ez nem új Hornby regény, inkább a 31 dal című kötetéhez hasonlít, csak épp itt nem a kedvenc zeneszámairól írt esszéket, hanem könyvekről. Merthogy huszonnyolc hónapon át volt egy rovata egy amerikai irodalmi lapban, a Believer-ben, ahol hellyel-közzel olyan könyvekről írt, amikhez épp kedve volt. És ezen cikkek itt egy kötetben olvashatók. És mivel a könyvek java, amikről szó van, nem olvasható magyarul, sokuk soha nem is lesz, ezért elsősorban is azoknak tudom ajánlani a Vájtfülűek brancsát, akik imádják Hornby írásait.

Ha az ember elkezd könyvekről írni, akkor egy idő után nem csak úgy olvas, amihez épp kedve van, ezt nyilván személyes tapasztalatból mondom. Hornby gyönyörűen megfogalmazza, hogy hogy is van ez az olvasással: „...ha az olvasás jól megy, akkor egyik könyv vezet a másikhoz, az meg a következőhöz, téma és jelentés összefüggés-láncolataként; és amikor nem megy jól, amikor egy könyv nem ránt vagy nem tapaszt magához, amikor az ember hangulata meg a könyv hangulata hadilábon áll egymással, akkor jószerivel bármihez több kedve van, mint hogy nekiugorjon a következő bekezdésnek, pláne hogy tizedszer olvassa újra az előzőt.”

Ez bizony nagy igazság, de ha az ember ismerősei, jó- és rosszakarói folyton ajánlatokkal, javaslatokkal meg ingyenpéldányokkal bombázzák, és ő ezért vagy azért úgy érzi, hogy írnia illene ezekről, akkor bizony megváltozik a képlet.

Akárhogy is, az totálisan kizárt, hogy még egy élő ember pontosan ugyanazokat a könyveket elolvassa, amiket Hornby itt felvonultat, már csak azért is, mert neki sem sikerült mindet végigszenvedni. Viszont valóban bámulatosan sok féle mű került írónk elé, a klasszikusoktól (például Dickens) kezdve modern bestsellereken, memoárokon és életrajzokon, lánglelkű szerzők első kötetein és komoly tudományos munkákon át a sportkönyvekig.

Azon kevesekről, amiket én is olvastam, nem feltétlenül egyezik 100%-ban a véleményünk (Hornby, lévén maga is író, nyilvánvalóan hajlamos fennakadni olyan apróságokon, amiken az egyszeri olvasó nem), de tény, hogy minden esetben alapos odafigyelés és éleslátás áll a leírt sorok mögött. És bizony a maga módján jó alaposan odamond mindenkinek, aki egy kicsit is kamuzik. Meg elég szépen kifejti a magas művészettel kapcsolatos fenntartásait is, amiket, kövezzenek meg, magam is osztok.

Viszont amit Iain M. Banks Holtpont című sci-fije kapcsán leír... Hát, komolyan, milyen barátai vannak ennek a Nicknek?!? Tudják, hogy magától soha nem venne a kezébe sci-fit, erre ezt adják neki... Ez olyan, mint az úszni nem tudót bedobni a tengerbe, 100 km-re a parttól, éjfélkor, viharban.

Senki nem kezd sci-fit olvasni Banks-szel, ahogy senki nem kezd metalt hallgatni Slayerrel, és különben is, Vonneguttól A Titán szirénjei (ami persze-persze nem sci-fi, épp csak rengeteg olyan elem van benne) bejött neki. S még néhány név, a teljesség igénye nélkül: Murakami Haruki, Salinger, Robert Harris (aki a sógora), Joseph Heller, Anne Tyler, Mark Haddon, Michael Chabon, Dennis Lehane, Jonathan Coe, Jess Walter, stb.

Ám a Vájtfülűek brancsa nem véres szájú, betegesen kicsinyes, kákán is csomót kereső könyvkritikák vagy lekezelő, nagyképűsködő, lazázó stílusban odavetett „megfejtések” halmaza. A könyvet mindvégig Nick fanyar humora uralja, sőt, szerzőnk olyannyira kedvére bolondozik, hogy még abszolút Hornby-fanként is el kell ismernem, hogy sok esetben bármit inkább összehadovál, hogy teljen a Believer oldalain az ő rovatának kiszabott hely, mintsem hogy a könyvekről írjon.

Persze, ebben az is közrejátszik, hogy a könyv által felölelt időszakban (2003 szeptemberétől 2006 júniusáig) Hornby harmadszor is apa lett, arról nem beszélve, hogy kedvenc focicsapata, az Arsenal is megannyi meccset játszott, amikre, ha tehette, kiment, rockkoncertekre, kocsmákba is járnia kellett azért, és hát néha-néha egy-egy írói turné is becsúszott. Nem volt hát mindig ideje könyvek Csomolungmáin átrágnia magát, ez ugye érthető.

Mindezek mellett több olvasott könyvből is idéz (például a magyarul is megjelent Persepolis képregényből is), és akármilyen keveset vagy sajátos szemszögből írjon is a legtöbb könyvről, bizony jó párat fel kellett miatta írnom a majdan elolvasandók amúgy is a Holdig érő listájára.

Sőt, a Marah nevű rockbandát is miatta ismertem meg, és tényleg egész jók. És természetesen jó adag hornby-i bölcsességet is megoszt velünk könyvekről, olvasásról, és az élet megannyi más részletéről, és ezek meg a poénok miatt nagyon is élvezetes olvasmány ez a könyv, szóval nem csak elvakult Hornby-rajongók és megrögzött könyvmolyok fogják értékelni. De ők azért mindenkinél jobban.