Főkép

Azt mondom, ennek is ideje volt már, hiszen Vian novellát nem is emlékszem mikor olvastam utoljára, akkor is újságban, de az még valamikor a rendszerváltás előtt volt. A fordítás milyenségére nem emlékszem, csak arra, micsoda bámulatot keltett bennem az ötlet, a kivitelezés, az a - hirtelen nem jut jobb hasonlat szembe - franciás frivolság, ahogyan Boris Vian a történetet tálalta.

Vian? Az meg ki lehet? - kérdeztem magamtól, mígnem a Tajtékos napok nagyjából mindent a helyére tett bennem. Ez az ember zseni - volt.

Úgy bánt a szavakkal, mint mondjuk John Lennon humoros rövidkéiben, de nála nem a nevettetés az elsődleges, hanem a világ abszurditása, a szürreális helyzetek, meglepő szókapcsolatok, mondatok. Mindeközben sosem rest saját kulturális véleményét beleszőni a sorokba, novellái napi aktualitásoktól sem mentesek, viszont nyilvánvalóan örökéletűek, elvégre majd ötven évvel halála (1959. június 23.) után sem veszítettek semmit pompájukból.

Pornak nyoma sincs rajtuk, még most is ugyanolyan meghökkentően gyönyörűségesek, mint annó. Csak ma már tudjuk, nincs aki nyomába lépjen, szellemi örökségét továbbvigye.

A most összegyűjtött novellákat a bennük szereplő állatok vagy állatként viselkedő emberek, egyszóval „állatságok” kötik össze, egyébként időben majd teljesen lefedik Vian aktív korszakát. Azt nem állítom, hogy hatásukra bárki átértékeli majd életét, vagy veretes bölcsességekkel eltelten megy tovább, ellenben biztosra veszem, hogy olyan élményben lesz része, amilyen csak elvétve akad a Gutenberg-galaxisban.

Viannál a Művészet sosem öncélú, nem tekint füstös kávézójának isteni magaslatáról lefelé a világra, hanem mintegy belsősként mesél nekünk, de úgy, hogy eszünkbe sem jut magunkra ismerni, annyira bizarr dolgokat látunk. Ha létezik gyönyörűséges próza, akkor ez az.

„A lépcsőház homálya már ritkulni kezdett az ólommal övezett tarka üvegdarabkákból készült ablakok közelében.
Sajgó, ólmos lábai az utcára vitték. Két fehér macska surrant el előtte: úgy szökkentek ki egy szemetesládából, mint pezsgősüvegből a pezsgőhab.
A híd nem volt messze, s a kőből épült mellvéd sima felülete alkalmasabb volt a gyaloglásra, mint a járda repedezett aszfaltja.
Ekkor bukkant fel mögötte az Őrnagy alakja, akit feldühített, hogy nem szerepel a novellában és elkapta a grabancát. André felhúzott vállal, kinyújtott karral, fejjel lefelé lógva kapálózott a kőkorlát felett, azt kiáltozva: - Eresszen!”

A kötetet a sorozatszerkesztő Takács M. József utószava zárja, ami nem csak az egyes írások keletkezésének körülményeit ismerteti, hanem az „illik tudni” kategóriába tartozó érdekességeket is.

A Blues egy fekete macskáért ideális választás bármely, Vian művészetével most ismerkedő számára, hiszen kellő felkészülést biztosít az életmű hosszabb és ugyanúgy felejthetetlen darabjaihoz, a rajongóknak pedig kötelező.

A kötetben szereplő novellák:
A hangyák
Kutyák, vágy és halál
Újrajátszás
Blues egy fekete macskáért
Köd
Döglött halak
A farkasember
Utazás Konosztrovba
Jogosítványt érő szerelem
Jó tanulók
A szerelem vak
A nyugdíjas
Az impotens
Örök vesztesek
A tűzoltók

Kapcsolódó írás:
Boris Vian: 1959–2009