Hofi Géza élete és pályafutása (1936-2002)
Írta: Galgóczi Móni | 2008. 07. 18.
Nem tagadom, hogy annak idején, amikor a könyv sajtóbemutatóján Malek Miklós nemes egyszerűséggel „Hofi-emlékmű”-nek titulálta az albumot, némileg szkeptikusan álltam a dologhoz. Miután eljutottam az utolsó oldalig, kijelentését már egyáltalán nem tartom túlzásnak. Hofi Géza (született Hoffmann Géza, 1936. július 2.) 2002. április 10-én váratlanul hagyott itt bennünket. Az eltelt évek során nem csupán pótolhatatlansága derült ki, hanem az is, mennyire keveset tudunk róla. Az album megálmodói és összeállítói nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy pótolják ezt a hiányosságot. Vagy legalábbis megpróbálják.
Munkájuk során segítségükre volt – többek között – Hofi Géza naplója, amelyben nem csupán a téglagyári kultúrcsoportról vannak bejegyzések, hanem sikertelen felvételi próbálkozásait sem titkolja. Ezt követi a debreceni segédszínész beugrásait taglaló rész, amely korabeli kritikákkal, fényképekkel idézi fel az itt töltött éveket. Az ezt követő igen nehéz időszakban (1963-1967) kizárólag az ORI fellépések jelentették számára a megélhetést, miközben folyamatosan próbálkozott a kitöréssel. Aztán jött a szilveszteri rádiókabaré, a többi pedig már közismert…
Vagy mégsem? A hihetetlen énektudással, ritmusérzékkel rendelkező művész számos hangszeren játszott – miközben egyáltalán nem járt zeneiskolába és nem tudott kottát olvasni. Mégsem okozott számára gondot vagy nehézséget egy-egy új szám előadása, hiszen rengeteg gyakorlással szert tett arra a tudásra, amitől aztán játéka természetesnek tűnt. Az albumot lezáró visszaemlékezések közül Malek Miklósé a legmegindítóbb. Olvasás közben ugyanazt a gombócot éreztem a torkomban, mint amikor évekkel ezelőtt a kötet sajtóbemutatóján hallgattam a szavait.
Az album kép- és szöveganyaga minden tekintetben méltó a váratlanul elhunyt művész emlékéhez. A számtalan információ és rendkívül gazdag képanyag, a művészi pálya ismertetése, valamint a család, a pályatársak és a barátok megindító szavai mellett „csupán” egyetlen dolog hiányzik: Hofi Géza hangja. Persze az a kép is már csak az emlékeinkben él, amint a művész úr belép a színpadra, ezért nekünk, reménytelenül magunkra maradt olvasóknak nem marad más lehetőségünk, mint beszerezni a gyűjteményből a még hiányzó kazettákat, lemezeket, CD-ket és DVD-ket. Mert hiányzik – nekem, nekünk…
Kapcsolódó írások: