Főkép

„Áldottak azok a nők és férfiak,
Akik kinőtték a mohóságot
és véget vetettek a gyűlöletnek,
nem táplálván többé illúziókat
örömmel fogadnak mindent, amint van
és nyitva tartják szívüket éjjel-nappal.
Olyanok ők, mint a folyó menti fák,
amelyek akkor hoznak gyümölcsöt,
mikor valóban készen állnak.
Leveleik sosem hullnak és nem
reszketnek, mindenben sikert aratnak.”

Az ilyen gondolatok általában nem véletlenül kerülnek az ember szeme elé éppen akkor, éppen úgy, ahogy. Mert mindennek megvan a maga ideje. És ha ez az idő elérkezik, akár tetszik, akár nem, a dolgok megtörténnek. Lehet ellenük tiltakozni, lehet könnyes szemmel, fájó szívvel sajnálni önmagunkat, és lehet odafigyelni rájuk, tanulni belőlük. Mert igenis mindennek megvan a maga ideje. A tanulásnak is.

A tanulásnak, ami valójában egész életünket végigkíséri. És itt nem az iskolapadban zajló tanulásról beszélek, hanem a minden egyes nap minden egyes percében történő tanulásról. És a tanulás közben megszerezhető tudásról. Ami sokszor (mi több, legtöbbször) fájdalmasabb, mint a „boldog” tudatlanság. Sokan éppen ezért nem tesznek semmit a tudás megszerzése érdekében, hanem hagyják, hogy életük szépen csendben elmenjen mellettük, miközben ők szinte kívülállóként nézik.

Olyan is előfordul, hogy vágyakoznak a változásra, de nem tudják, mit kellene tenniük, ezért még mélyebbre süllyednek a lét passzív szemlélődésében, és esetleg csak későn, legrosszabb esetben soha nem jönnek rá, nekik maguknak kell aktív szerepet vállalniuk saját életükben.

Joan Anderson elég bátor volt ahhoz, hogy megtegye az általa szükségesnek vélt lépéseket, ezért egy évre a család tengerparti nyaralójába költözött – egyedül. És ez alatt az egy év alatt sok mindenre rájött. Erről a sok mindenről szól korábbi, Egy év a tengerparton című regénye.

A hosszú különélés után azonban ő is, férje is úgy érzi, esélyt kell adniuk arra, hogy újra egymásra találjanak. Éppen ezért ismét összeköltöznek, ám ezúttal nem régi otthonukban, hanem a tengerparti nyaralóban.

Joan Anderson olyannyira őszintén és bensőségesen osztja meg velünk életük szinte minden egyes percét, gondolataikat, vívódásaikat, egymással folytatott csatározásaikat, hogy külső szemlélőből bennfentesekké válunk. Mintha nem egy idegen, hanem mondjuk a legjobb barátunk életének újraformálódását kísérnénk figyelemmel. Amiből mi is óhatatlanul tanulunk valamit.

Valamit, amit éppen akkor, éppen úgy kell megtanulnunk. Mert, mint ahogy azt irományom elején is írtam, mindennek megvan a maga ideje. És minden csak akkor hat igazán, ha a megfelelő időben találkozunk: sem előbb, sem később.