Főkép

Manapság, amikor tucatjával (szerencsére még nem szakmányban) íródnak a szingli-regények, enyhe kifejezéssel élve is merész vállalkozás újabb darabbal gazdagítani a kínálatot. Bár a skála a könnyed lektűrtől (Helen Fieldingre gondolok ugyebár, és az ő Bridget Jonesára) az egészen komoly irodalomig (amilyenek Irena Obermanová kötetei) terjed, de félő, hogy az egyre újabb kísérleteket az emberek hajlamosak akár olvasatlanul is az epigoniádák vagy egyenesen a romantikus füzetregények szintjére lefokozni. Judit Ponte mégis kockáztatott. Belevágott egy olyan könyv megírásába, amire - akárhogy is nézzük - igazán szükség volt már. Túllépett a konvenciókon (most persze csak a hazai megszokásokra gondolok), és a magasabb irodalom egy részére jellemző lepukkant poszt-szocialista érzést teljesen, a konfesszionális írásmódot részben elvetve új minőséget hozott a populárisnak mondható irodalomba. Jellemei ezért is oly elevenek, maiak, hihetőek.

A történet főhősnője, Frida, egy sikeres ügyvéd és egy festőnő lánya, aki nem kis mértékben épp jól szituáltságának betudhatóan az állandó útkeresés problémájával küszködik. Képtelen megállapodni egyetlen férfi vagy egyetlen állás mellett, képtelen megtalálni, kibontakoztatni önmagát. Élete mátrixának igazodási pontjait a szeretett-gyűlölt családtagokon kívül hasonszőrű barátai jelölik ki, akikkel többnyire egy-egy pohár rozéfröccs mellett beszéli meg gondjait.

A gazdag apa, a művészi tehetséggel megáldott anya és a tanulmányok, munka során begyűjtött barátok alaphelyzetét tekintve szinte azonnal kínálja magát egyfajta párhuzam az amerikai transzgresszionális irodalommal. Ám Bret Easton Ellisszel ellentétben, aki a Wall Street-i környezetet csupán jelzésértékű (szimbolikusan azonban erősen töltött) keretként alkalmazza, Judit Ponte regényében a média, ha csak kevéssé is, de mindenképp részét képezi a történetnek. A kitörési vágy brutalitásban manifesztálódó elviselhetetlenségét pedig teljesen nélkülözi a regény. A megoldás inkább Nick Hornby Egy fiúról-jára hajaz. Nem vagyunk, nem lehetünk szigetek. Életünk a szorosabb, lazább kapcsolatok hálózatában bontakozik ki, ebből, ettől alakulunk, ám míg ezt fel nem ismerjük, elveszettek vagyunk.

Izgalmas, érdekes, tanulságos olvasmány Judit Ponte Rozéfröccse, és nem kizárólag szingli nőknek ajánlhatom. Férfiaknak is érdemes megismerni az érem másik oldalát (ami valahol nyilván ugyanaz), egy más nézőpontból szemlélni az életet, amit nem túlélni, hanem megélni kell. És ehhez nyújtanak némi segítséget a Rozéfröccshöz hasonló regények is.