Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb
Írta: Galamb Zoltán | 2011. 01. 29.
Amikor 1995-ben ösztöndíjjal az Egyesült Államokban jártam, végre kezembe kaparinthattam a Less Than Zero egy példányát – akkorra már kis hazánkban is kiadták a sok botrányt kavart Amerikai Pszichot –, és az első mondat elolvasásakor rögtön tudtam, hogy a regény tökéletesen nem fordítható le magyar nyelvre.
A cím képi üzenete, valamint a „People are afraid to merge on freeways in Los Angeles” mondat asszociációs hálója olyan szerteágazó, hogy semmilyen csellel sem helyettesíthetők benne a szimbolikus értelmű kulcsszavak. Az 1999-es Európa kiadás fordítója nem is tudta kielégítően megoldani ezt a problémát. Ettől eltekintve azonban mindvégig olvasmányos, sőt, egyenesen magával ragadó a mű; nem kis mértékben az eredeti, önmagában is sodró lendületű szöveg hangulatát híven tükröző magyarítás miatt.
A cselekmény rendkívül egyszerű: Clay, a történet egyes szám első személyű elbeszélője – szándékosan nem használom a főhős szót, hiszen a regény teljességgel mentes a klasszikus, vagy akár a modern hősökre a legcsekélyebb mértékben is emlékeztető jellemektől –, a főiskolai szemeszter végeztével New Hampshire-ből visszatér szülővárosába, hogy Los Angelesben töltse a téli szünidőt.
Családján kívül sorra találkozik egykori középiskolai társaival, és fokozatosan rádöbben, hogy semmi nem fűzi őt hozzájuk, sem volt szerelméhez, mi több, általában a világhoz sem. Noha Clay végül barátja, Julian megmentésére indul, a regényt a kiüresedés, a kiábrándultság szelleme, valamint a szürreálissá vált valóság erőszak és megaláztatás általi feloldásának vágya hatja át – némileg megtévesztő módon, hiszen a mű nagyjából háromnegyedéig mindössze egyetlen nyíltabb utalást találhatunk a meglehetősen döbbenetes, lezáratlan végkifejletre.
A nyilvánvaló párhuzam ellenére a Nullánál is kevesebb nem Salinger Zabhegyezőjének kortárs, keményebb parafrázisa; inkább a korai Hemingway írások illúzióvesztett atmoszféráját idézi meg. Hemingway-hez köti Ellist az a fajta minimalista próza is, mellyel az író látszólag teljesen függetleníti, elválasztja magát az alkotásától, és a jéghegy csúcsának pontos kirajzolásával sejteti a mélyben láthatatlanul előrenyomuló, hatalmas erőket.
Ellis jelenidejűségében folytonosan kibontakozó, közvetlenséget sugalló, végletekig szubjektivizált narratívája – amit nem egyszer az „Onnan, ahol állok” kifejezéssel nyomatékosít –, a futó pillanatként megélt impressziók sora paradox módon a dokumentumfilmek tárgyilagosságával mutatja be a gazdag Los Angeles-i ifjúság kábítószer-mámoros világát.
A jelen idejű elbeszélésbe tipográfiailag is kiemelt, múlt idejű visszaemlékezés-töredékek ékelődnek, melyek lezártságukkal, megállapodottságukkal még inkább kihangsúlyozzák a történet egészének bizonytalanságérzetét. Hiszen ebben a regényben semmi sem kétségbevonhatatlan, a leghatározottabbnak ható állításokat is azonnal megkérdőjelezi az elbeszélő. A hiányzó fix-pont persze az emberi kapcsolatok építő interakciója, ami Ellis (vagy talán Clay szerint?) a posztmodern állapot központ-vesztettségének és értelmetlenségének ellenpontja lehet.
Bret Easton Ellisről most már bizton elmondhatjuk, hogy korunk kikerülhetetlen amerikai regényírója, aki immár nemzetközi szinten is viszonyítási pontnak tekinthető az elbeszélő próza világában, azoknak azonban, akiket elriaszt az Amerikai pszicho vagy a Glamorama grafikus pornográfiája és kegyetlensége, viszonylag nyugodt lélekkel ajánlhatom végigolvasásra ezt a kevésbé gyomorforgató, mégis éppoly felkavaró regényt.