Főkép

„Kezemben kardom és
Vér a lándzsanyélen –
Így járom a földet,
Hol a holló követ.
Vad viking hadunkkal
Ellenségre rontunk,
Harcunk sebes-heves:
Tűzzel égetjük föl
A tanyaházakat,
És a lakók testét
Vérbe fagyva hagyjuk
Heverni az utcán.”

A fenti idézet nem csupán példa a jellegzetes viking versformára, hanem – és ez a fontosabb – jól visszaadja azt a mentalitást, ami jellemezte a skandinávokat abban a néhány évszázadban, amikor a kalandozó magyarokhoz hasonlóan majdnem sikerült megdönteniük az európai feudalizmust. Szinte látjuk, miként futnak partra a karcsú sárkányhajók, gázolnak át a parti fövenyen az északról jött férfiak, fegyvereiket lóbálva, rémítő kiabálással rontva a gyanútlan helybéliekre. Odinnak tetsző jelenet.

Ma már nem kell pusztán a képzeletünkre és a korabeli (vagy évszázadokkal későbbi – többnyire elfogult) beszámolókra hagyatkoznunk, elvégre a régészek, valamint a hozzájuk csatlakozó társtudományok művelői számos tévhitet megcáfoltak már a vikingekkel kapcsolatban. Elsőnek mondjuk rögtön az elnevezést: ugyanis vikingek nem léteztek, illetve ezt a kifejezést mindenkire használták, aki a tengeren harcolt (a különféle nemzetiségű kalózokra is). Általában dánoknak, északi embereknek (normann), ruszoknak és még sok más néven nevezték azokat a Skandináviából érkező, többnyire felfegyverkezett férfiakat, akiknek harcmodora ellen csak évszázadok alatt sikerült megtalálni az ellenszert. Addig számolatlanul ömlött az ezüst és arany északra, korábban elképzelhetetlen jólétet és felvirágzást eredményezve.

De természetesen túlzás lenne pusztán fosztogató martalócokra leegyszerűsíteni a képet, mivel nagy számú telepes és kereskedő is elhagyta hazáját, új hazát, vagy csak hasznot hozó üzletet keresve. Ennek a mozgásnak köszönhetően benépesült Izland, telepek létesültek Grönlandon, vált Anglia jelentős része viking gyarmattá (bár ez utóbbi kettő csak ideiglenes sikert jelentett).

Else Roesdahl (szül.: 1942. február 26.) elismert dán történésznő terjedelmes könyvében összegyűjti és rendszerezi mindazt a tudást, amivel erről az időszakról rendelkezünk. Munkája eltér a manapság divatos angolszász stílustól, inkább a német rendszerezettséghez áll közel. Ennek következtében a nyelvezet és a kötet felépítése nem annyira könnyed, hanem inkább precízen alapos.

Aki hozzám hasonlóan angol oldalról érkezik (Michael Wood műveinek ismeretében például), annak az első ötven-hetven oldal nehézkesnek tűnik, de ne adjuk fel, ez a kötet van annyira jó, és megjutalmazza a kitartókat. Például kellemes meglepetésekkel, mivel Roesdahl nem a történelmi tények ismertetésével kezd, hanem átfogó leírást ad erről a háromszáz évről: mit ettek, mit viseltek, hogyan kereskedtek, milyen járműveket használtak – gyakorlatilag mindenről szó esik. Csak valahol a zárszó előtt, akkor sem pusztán a dátumokra koncentrálva esik szó a fontosabb Skandinávián kívüli területek történéseiről. Az érdeklődőkön kívül főként azoknak ajánlom, akik évtizedekkel korábban olvasták Rudolf Pörtner könyvét (A viking kaland), és kíváncsiak a jelenlegi viking ismerethalmazra. S nem utolsó sorban megfelelő háttéranyag bármely eddához.

Zárszóként újabb viking vers, ami vikingek hírnévhez való viszonyát jellemzi.

„Meghal barom,
meghal barát,
meghal maga is az ember,
de senkinek híre-neve
meg nem hal soha,
aki valamilyet szerzett.”

Kapcsolódó írások:

Frans Gunnar Bengtsson: Röde Orm

Michael Wood: Anglia múltjának nyomában
Jackie French: Hekja – Egy lány a vikingek fogságában
Hildegard Elsner: A vikingek