Főkép

Az Országúton forgatása 1953 októberének végén kezdődik, s különféle balesetek és kényszerszünetek miatt egészen tavaszig húzódik el. Időközben tanácsadói minőségben feltűnik a színen egy bizonyos Savitri nevű erőművész és tűznyelő feleségével, Ambrettával, aki mindenhová elkíséri. Ha Fellini valós mintát keresett a maga párosához, hát most megtalálta. Savitri rendezi meg Quinn mutatványát, előkészíti a láncokat, megmutatja, hogyan beszélnek, hogyan mozognak az erőművészek. Quinn ugyanebben az időszakban egy másik Ponti–De Laurentiis-produkcióban, az Attilá-ban is szerepel, így jól érzékeli a bánásmódbeli különbséget a két forgatáson. A történelmi óriásfilm forgatásán fűtött lakókocsi várja, és többen is csak vele foglalkoznak, köztük jövendőbeli felesége, Jolanda Addolori. Fellininél ezzel szemben nem egyszer valamelyik névtelen faluban, egy fal tövébe állított széken ülve kénytelen sminkelni. Ha valaki Hollywoodból érkezik, nehezére esik lemondani bizonyos kiváltságokról, így aztán a mexikói színész eleinte nehezen illeszkedik be a forgatás légkörébe. Ám attól a pillanattól kezdve, hogy művészi érzékenységét megérinti a produkció minősége, nincs több probléma, megbékél a körülményekkel, s ebben nem kis része van Basehart tapintatos figyelmének, az egész stáb hihetetlen odaadásának és Gigetto bohózatba illő diplomáciájának. Az Országúton forgatása életreszóló emlék marad a hűséges Zampano lelkében, aki 1990-ben Antonio néven így ír egy Federicóhoz és Giuliettához szóló levélben: „Ti ketten életem legnagyszerűbb fejezetét jelentitek számomra”.
Alig néhány hete dolgoznak, amikor Giuliettát baleset éri. A kolostori jelenet forgatása közben Bagnoregióban elbotlik a fártkocsi sínjében és kificamítja a bokáját, emiatt leáll a forgatás. De Laurentiis, aki fogcsikorgatva fogadta őt el a női főszepre, még alá sem íratta vele a szerződést, ezért most azt suttogják, még mindig reménykedik, hátha lecserélheti. Amikor azonban a filmet forgalmazó Paramount amerikai vezetőinek levetítik az elkészült anyagot, azok elsősorban a színésznői alakításhoz gratulálnak. A producer máris kész a válasszal: "Leszerződtettem, kizárólagos szerződése van velem". Utasítja Giacosit, haladéktalanul írassa alá a szerződést Giuliettával, aki Quinn gázsijának harmadát kapja.
Februárban a bagnoregiói jelenetekkel folytatódik a forgatás. A felvevőgép mögött Martelli veszi át az időközben támadt nézeteltérések miatt menesztett Carlo Carlini helyét. Megesik az ilyesmi az operatőrökkel, hasonló incidensre kerül sor például Aldo Tontival a Cabiria éjszakái , valamint Ennio Guarnierivel a Ginger és Fred munkálatai során. A hőmérő nemegyszer mínusz öt fokot mutat, s a kis hotelben, ahol a stáb Roccarasóban megszállt, nincs se fűtés, se melegvíz. Amikor a színészek és a műszakiak visszatérnek a forgatásról, néha annyira át vannak fagyva, hogy ruhástól-kalapostól bújnak ágyba. Giacosi önmagát felülmúlva, spórolási művészetének legjavát adva vezényli végig a stábot Viterbótól az ovindoli fennsíkon át Fiumicinóig mintegy hatvan külső helyszínen át. A cirkuszi jelentekhez szerződeti az egész Zamperla Cirkuszt karavánostól, körsátrastól és társulatostól. Később a Zamperla családból kerülnek majd ki az olasz mozi legkiválóbb kaszkadőrjei. A Bolond halála után felrobbanó autó Savitri öreg Balillája, amelyért gazdája tisztességes kárpótlást kap, így ő is keres valamit az ügyleten. A Basehartot alakító kaszkadőr, aki a bagnoregiói főtér teljes szélességében kifeszített kötélen táncol, annyira önérzetes akrobata, hogy amikor a kiérkező tűzoltók mentőhálót feszítenek ki, nem hajlandó felmenni a kötélre. Félti a jó hírnevét, hiszen négyezer ember előtt kell fellépnie, akiket Giacosinak teljesen ingyen sikerült összetoboroznia, mivel rávette a papot, hogy hozza előre április nyolcadikára a város védőszentjének ünnepét. Sőt néhány nappal korábban, március 25-én „Szent Gigetto” még havat is csinált Ovindoliban, ugyanis hó hiányában harminc zsák gipsszel és a környéken fellelhető összes – száznál is több – lepedővel fehérítette be a hátteret.
Gyártásvezetője bámulatos leleményessége láttán Fellini olykor megtréfálja őt egy-egy lehetetlen kéréssel. Egy nap például egyszer csak ráförmed: „Hol az elefánt?” Gigetto eltűnik, majd egy óra múlva rezzenéstelen arccal eléje vezet egy ormányost. Ahogy múlnak a napok, a stáb egyre fáradtabb, a viccelődő kedv is alábbhagy. Az operatőr a szürke árnyalatok miatt sok ívlámpát használ, Giuliettának azonban nem bírja a szeme, és néhány napra be kell kötni. A látszólag nagy teherbírású Federicón ekkor kezdenek mutatkozni a kimerültség első jelei. Időnként hirtelen lehangoltság és mélységes rosszkedv vesz rajta erőt, majd a fiumicnói mólón játszódó jelenet forgatása közben, amikor még három hetes munka van hátra, bekövetkezik az összeomlás. De ez egy másik, titkos történet része, amelyre később visszatérünk.
Elég az hozzá, hogy a rendező kedélybetegsége nem befolyásolja sem a határidőt, sem a film minőségét. Sőt egyesek szerint Fellini a producer kérésére az Attila néhány átvezető jelenetében is rendezi Quinnt. Dino másként emlékszik, szerinte erre korábban került sor, amikor az volt a terve, hogy ily módon hozza közelebb egymáshoz Fellinit és az amerikai színészt. Mindenesetre májusra elkészülnek a forgatással, és megkezdik a szinkront. Quinn szinkronhangja nem győzi meg a rendezőt, ám hirtelen eszébe jut Arnaldo Foa, Toshiro Mifune kitűnő olasz hangja A vihar kapujában (Rashomon) című filmben, és sürgősen üzen érte. Foa az utolsó pillanatban megérkezik, és nagyszerűen újraszinkronizálja a szerepet.
Az Országúton premierjére 1954. szeptember 6-án kerül sor Velencében. A kritikus Tino Ranieri ezidáig kiadatlan beszámolójában (amely a trieszti rádió helyszíni tudósításában hangzott el) így ad hírt az eseményről: „Különös, kellemetlen, hűvös hangulatban telt el az esti vetítés. A közönség figyelmetlen, nyugtalan és ingerlékeny volt. A terembe belépő Fellinit és Giulietta Masinát alig néhány halovány vakuvillanás fogadta. Ebben a számunkra érthetetlen módon kissé hűvös légkörben kezdődött el a film, amit legfeljebb csak a szinte mindjányunkra nehezedő fesztiválvégi fáradtság magyarázhat… Pedig az Országúton nem félresikerült munka… Jó film, helyenként egyenesen kitűnő… A közönség a vetítés során meglehetősen hevesen kinyilvánította nemtetszését, s bár a végére egy kissé megenyhült, a film nem olyan fogadtatásban részesült, amilyet megérdemelt volna”.
A hűvös fogadtatás mögött lappangó feszültség a következő estén robban ki, amikor a Fesztivál igazgatója, az ékszerész Ottavio Croze kihirdeti a verseny eredményét. Már augusztus elején elterjedt a szóbeszéd, hogy minisztériumi körökben bojkottálni fogják Luchino Visconti Érzelem (Senso) című – a Lux által gyártott – filmjét, amely a rejtett hatalmi szándék szerint nem is szerepelhetett volna a jelöltek között. Akkoriban Visconti a kereszténydemokrata filmmel szembeni kommunista ellenzék vezetőjének számított, és Vihar előtt (La terra trema) című filmjét követően a baloldali kritika a neorealizmus zászlóvivőjének kiáltotta őt ki. A milánói arisztokrata ugyan kissé kilóg a skatulyából, hiszen nem adja fel dekadens értelmiségi egyéniségét, s a legünnepeltebb operarendező szerepére készül. Ugyanez a kisstílű, átlátszó politikai manőverekbe bocsátkozó rövidlátó szemlélet jelöli ki Fellinit a szellemtudományos mozi bajnokának szerepére, szemben a történelmi materialista filmművészettel.
A díjkiosztás előtt az a hír járja a Lidón, hogy a kiismerhetetlen, mélabús Ignazio Silone vezette kilenctagú nemzetközi zsüri (melynek öt olasz tagjára minden odalról hatalmas nyomás nehezedett) az Érzelem című filmről tudomást sem véve a Országúton -t fogja kihozni győztesnek. Ám a két nagy vetélytárs, az irodalmi ihletésű, fényűző tizenkilencedik századi kosztümös film és az antropológiai mese, Serpieri grófnő és a vándorcigány Gelsomina helyett a zsüri salamoni döntése értelmében egy hamadik alkotás, Renato Castellani kissé ugyan maníros, mégis becses Shakespeare-adaptációja, a Rómeó és Júlia (Giulietta e Romeo) nyeri a fődíjat. A csaknem egyöntetű tiltakozást kiváltó Arany Oroszlán után következik a négy Ezüst Oroszlán: Elia Kazan A rakparton (On the Waterfront), Kurosawa A hét szamuráj (Sicsinin no szamuraj), Mizogucsi Szansó felügyelő (Szanso daju) című alkotása, valamint az Országúton , „a saját ötletét megfilmesítő fiatal rendező érdekes próbálkozása, amelyben ismét megcsillan érzékeny és független művészi tehetsége”. A semmitmondó indokolás ellenére (melyben olyan szavak dominálnak, mint „érdekes”, „próbálkozás”, „fiatal”) a teremben elszabadul a pokol. Az erkélyen ülő, kővé dermedt Visconti hívei, akik síppal felszerelkezve érkeztek, óriási hangzavart csapnak. A közönség egy része azonban tapsol,így aztán 1954. szeptember 7-ének estéje a szemellenzős neorealisták és az újfajta mozi hívei közti nyílt összecsapásként vonul be a történelembe. Az üközet tetőpontján Moraldo Rossi ráveti magát a Visconti-párti táborban fütyülő Franco Zeffirellire, verekedés tör ki köztük, és csak De Laurentiis határozott fellépésnek köszönhető, hogy Rossit nem viszik el a csendőrök. Bár két olyan csodálatos színésznő is versenyben volt, mint Alida Valli és Giulietta Masina, a zsüri szégyenszemre nem adja ki a legjobb női alakítás díját, ám amikor az Országúton női főszereplője kilép a Filmpalotából, az odabent történtekről mit sem sejtő tömeg üdvrivalgással fogadja. Az egész esetet a korabeli mentalitás tükrében kell értelmeznünk, mely még mindig magán viseli a hidegháború mély ideológiai szembenállását. Figyelembe kell vennünk továbbá, hogy az ízlés is változik, gondoljunk csak arra, hogy senki fel nem emelte a szavát amiatt, hogy a ma Alfred Hitchcock egyik legnagyszerűbb filmjének tartott Hátsó ablak (Rear Window) még csak vigaszdíjat sem kapott.
Az Érzelem és az Országúton összecsapása nyomán a Visconti-, illetve a Fellini-hívők két pártja közt csaknem egy évtizeden át tartó terméketlen szembenállás alakul ki. Mondvacsinált ellentétről van szó, hiszen egyfelől a kommunista Visconti korántsem az az integralista, akinek egyesek mondják, mivel ragaszkodik nemesi családi hagyományaihoz, és vonzódik a dekadentizmushoz, másfelől Fellini sem bigott katolikus, amit Az édes élet kapcsán kirobbanó vita is igazol majd. A baloldal által reakciósként megbélyegzett Országúton-t a Katolikus Filmművészeti Központ is erős fenntartásokkal fogadja: „A fiatal nézők számára nehezen érthető mondanivaló és a főszereplő zabolátlan erkölcsi magatartása miatt a film megtekintését csak felnőtteknek javasoljuk”. Ami az Érzelem-mel szembeni bojkott miatt bosszús Viscontit illeti, lekicsinylően nyilatkozik és „neoabsztraktnak” nevezi a Fellini-fimet. Amikor a filmfesztivál után néhány nappal összefutnak a milánói Hotel Principe di Savoia halljában, Visconti nem köszön Federicónak. A két rendező hosszú éveken át kerüli egymást, vagy úgy tesznek, mintha nem vennék észre a másikat. Kapcsolatukról mulatságos történetek keringenek. Egyszer Federico a Piazza del Popolón parkol a kocsijával, és kiszállás előtt így figyelmezteti barátját: „Húzd fel jól az ablakot, mert még erre jár Visconti és beköp rajta”. Luchino pedig filmes körökben elterjedt szóbeszéd szerint eképp kommentálja Az édes élet premierjét: „Ilyenek az arisztokraták az inasom szemével nézve”. A gróf egyedül Giuliettát tünteti ki továbbra is elismerésének tisztelettudó jeleivel, a színésznő pedig mindvégig igyekszik közvetíteni a két párt között. Neki köszönhető, hogy az 1963-as moszkvai filmfesztiválon (melyen a Nyolc és fél győz), a Moszkva Szálló előcsarnokában a két rendezőóriás átöleli egymást, s ezzel véget ér az évtizedes meg nem értés.

A kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írásunk:Federico avagy Fellini élete és filmjei
Frederico Fellini: Játszani, mint a gyermek
Federico Fellini és Georges Simenon levelezéséből