Federico Fellini és Georges Simenon levelezéséből

Maigret felügyelő szülőatyjaként Georges Simenon neve jól ismert hazánkban. Sajnálatos módon itt véget is ér népszerűsége, hiszen életművének többi része korántsem kapott akkora figyelmet és kiadói támogatást. Pedig ő korántsem a párizsi detektívre volt büszke, hanem szépirodalmi regényeire. Szigorú ütemezéssel, és segítők igénybevételével hihetetlen mennyiségű regényt volt képes írógéppel megalkotni.

Federico Fellini művészfilmeket rendezett, amelyeket nem lehet együtt emlegetni a televízióba szánt sorozatokkal. Négy Oscar-díjjal a zsebében is megmaradt olasznak, aki hosszas vívódások után, számtalan csábítás ellenére sem bírta elhagyni Olaszországot. Jobb is így, nem hinném ugyanis, hogy Amerikában olyan alkotások születtek volna, melyeket egy napon lehetne említeni Az országúton, Nyolc és fél, És a hajó megy… című filmekkel.

Lehetne filozofálni azon, mit is láttak meg egymásban, mennyire volt valós mindaz, amit egymásról elképzeltek. Egy barátság – többek között – a megismerés folyamatáról regél, valamint arról, hogyan változunk meg mi is mindeközben.
Többek között erről is szól e két, egymástól élesen eltérő lelki alkatú tehetség kapcsolata, ami elsőre elképzelhetetlennek tűnhet, de leveleiket elolvasva megsejthetünk valamit a titokból. Nem vádolhatjuk őket bőbeszédűséggel, hiszen gyakran hónapok is elteltek egy-egy válasz között. Szintén évekig tartott, míg eljutottak a távolságtartó megszólítástól a baráti hangvételig (tegeződésig).

Kapcsolatukat még különösebbé tette az a tény, hogy meglepően ritkán találkoztak személyesen, mégis (távolból, látatlanul) képesek voltak megőrizni kölcsönös tiszteletüket, a környezetükben tartózkodóknál is jobban megnyílni egymás előtt, vagy éppenséggel megosztani egymással kétségeiket saját művészetükkel kapcsolatban.

„Fellini: Lehet hogy mi, Maga meg én, egész életünkben csak kudarcokról meséltünk. Minden Simenon-regény egy kudarc története. És minden Fellini-film is. De mondanom kell Magának valamit, és remélem, sikerül kimondanom… Amikor az ember a végére ér egy Simenon-regénynek, ha a regény rosszul végződik is, márpedig általában rosszul végződik, akkor is energiát merít belőle. Azt hiszem, ez a művészet, a kudarcnak diadallá, a csüggedésnek boldogsággá való átalakítása. A művészet – maga a csoda.”

A szerző életrajza