Főkép

Az ír Oscar Wilde egyike azon keveseknek, akik bármilyen műnemhez, bármilyen műfajhoz nyúltak, maradandót sikerült alkotniuk. Bizonyosan nem véletlen, hogy legkiválóbb magyar fordítója Kosztolányi Dezső mellett az a Karinthy Frigyes volt, aki maga is a sokszínűség mesterének számított, mi több, mindenben a humor, a nyelvi játékok jellemezte, a kulturális tekintetben kissé arisztokratikus, mégis közérthető, a köznép számára is élvezetes művek kerültek ki keze alól. Ami róla elmondható, bizonyos tekintetben hatványozottan érvényes Wilde zsenijére is.

Az író-családból származó ifjú tehetsége hamar megmutatkozott; első komolyabb önálló - tehát nem újságok vagy magazinok hasábjain megjelenő - munkáját mégis csupán 1888-ban adták ki, noha verseit 1876-tól folyamatosan publikálta, 1881-ben pedig Költemények címen összegyűjtve adta közre.

Ezekben és kritikai munkáiban is megmutatkozik az eszteticizmushoz, közismertebb nevén a l’art pour l’art művészi filozófiájához való vonzódása, ami elsősorban a mozgalom brit prófétájának, Walter Paternek, másodsorban a művészetet hasonlóképp önmaga kedvéért művelő amerikai példaképnek, Edgar Poe-nak a hatását mutatja.

Az 1888-as A boldog herceg címet viselő kötet elragadó mesegyűjtemény, amit két kisfiának írt a Hans Christian Andersenhez nem csak színvonalában, de témáiban és morális beállítottságában is párhuzamba állítható ír elbeszélő, jóllehet Wilde befejezéseiben dán példaképének rezignáltságánál is sokkalta több pesszimizmus mutatkozik. Ami ebben a kötetben, és a három évre rá kiadott Gránátalmaházban közös, az ama csodálatos stílus, az a kifogyhatatlan invenció, ami az Ezeregyéjszaka Seherezádéja óta a legmegunhatatlanabb mesélők közös jellemzője.

Wilde legsikerültebb műve, és egyben egyetlen regénye, a művészetnek a való élethez képesti felsőbbrendűségét tematizáló Dorian Gray arcképe. A regény, akárcsak a skót - vagyis szintén északi kelta - Robert Louis Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ja, egy meghasadt lélek sokszor gátlástalan tetteinek, vagyis nem kizárható, hogy egyenesen Wilde saját homoszexuális hajlamainak allegorizálása. Erre utal a főszereplő nárcisztikus vonzalma saját maga, önnön változhatatlan szépsége iránt, miközben bűneinek egyre gyarapodó, egyre rútító nyomait a lelkét szimbolizáló képmás viseli.

Ámde Wilde régtől érzett vonzalma a színház, elsősorban a W. H. arcképe című esszé-jellegű novellában szinte tudományos alapossággal elemzett, és a fiatal, női szerepeket játszó férfi színésszel „hírbe hozott” Shakespeare iránt nem sokkal a regény kiadása után színdarabok írására késztette őt. Első jelentős drámája a Richard Strauss operájának librettójaként felhasznált, francia nyelven megírt Salomé, legsikerültebb színpadi darabja azonban a máig a nagyközönség kedvelt vígjátékai közé tartozó Bunbury, melyben az előbbi darab bibliai témájával ellentétben Wilde saját kora brit társadalmának, és általában a sznobizmusnak nyelvi ötletekkel, élcekkel teli kifigurázását helyezi előtérbe.

Időközben Wilde alig titkolt szerelmi viszonya Lord Alfred Douglasszel kiváltotta az arisztokrata ifjú édesapjának haragját, és egy nyilvános sértés végül Wilde elítéléséhez vezetett. Az akkoriban még súlyos bűnnek számító homoszexualitásért kirótt kényszermunka megtörte az érzékeny írót, aki még börtönbe kerülésekor keserű hangú (1905-ben részleteiben De Profundis címen kiadott) levélben fordult Lord Alfredhez, a börtönévek emlékét pedig A readingi fegyház balladája című hosszú költeményében örökítette meg.

Kiszabadulása után Wilde Franciaországba költözött, de részben önkéntes száműzetésében már nem sokat alkotott. Mozarthoz, Henry Purcellhez és Felix Mendelssohnhoz hasonlóan őt is elérte a nagy zsenik tragédiája, és viszonylag fiatalon, - a szigorú büntetés kínzó emlékének bénító erejétől eltekintve - alkotóereje teljében köszönt el az addigra már megvetett világtól. Életművét egybegyűjtve olvashatjuk a Szukits Könyvkiadó háromkötetes sorozatában.

A szerző életrajza 

Kapcsolódó írás:
Bunbury - avagy jó, ha Szilárd az ember (DVD)