George Eliot életrajz

A George Eliot csupán egy írói álnév, amit Mary Anne Evans használt, hogy regényeit megjelenthesse. Eliot korának egyik legfontosabb irodalmi személyisége volt. Middlemarch címen megjelent mesterműve nem csupán a kor Angliájának kiválóan megrajzolt társadalmi képe, de az irodalomtörténet fontos mérföldköve is egyben. Szigorú protestáns neveltetése ellenére fellázadt, és megtagadta az egyházat.

Robert Evans és Christiana Pearson Evans legifjabb gyermeke, Mary Anne Evans 1819. november 22-én született a Warwickshire-i Arbury majorságban. Két bátyja és két nővére volt, születési sorrendben: Robert, Fanny, Chrissy és Isaac. Mary Anne Isaackal jött ki a legjobban: bátyjával elválaszthatatlan játszópajtások voltak, egészen 1824-ig, amikor is Isaac-ot Foleshill község iskolájába íratták. Ugyanekkor Mary Anne-t Miss Latham bentlakásos iskolájába küldték tanulni. Az iskola falai között gyakran hiányolta bátyja szeretetét és társaságát, ezért könyvek olvasásával múlatta idejét. Rokonai és barátai érdeklődő, fogékony, befelé forduló gyermeknek látták. Életrajzírója, Mathilde Blind így írt róla: „[Mary Anne] különös, félszeg kislány volt, az a fajta, aki a sarokban ülve nézte, mit csinálnak a nagyobbak.”

1828-ban fejezte be tanulmányait Miss Lathamnál, ezután pedig családja a nuneatoni Mrs. Wallington kollégiumba küldte tanulni. Itt találkozott Maria Lewisszal, aki talán a legnagyobb hatással volt a fiatal Mary Anne-re. Maria Lewis jóságos, hithű protestáns nő volt, aki abban az időben tanítónőként dolgozott Mrs. Wallingtonnál. Azonnal felkeltette érdeklődését a fiatal, félénk Mary Anne. Hamar észrevette a gyermek érdeklődő természetét és rendkívül éles eszét, így hát úgy döntött, szárnyai alá veszi a fiatal lányt. Tizenhárom éves korára Mary Anne megszerezte mindazt a tudást, amit Mrs. Wallington kollégiuma nyújtani tudott neki. Noha fiatalon hagyta el a kollégiumot, Miss Lewishoz fűződő kapcsolatát az elkövetkező tizennégy évben is ápolta.

A sorban a coventryi Miss Franklin intézete következett. Ebben az iskolában szabadult meg vidéki akcentusától és itt alakította ki mély, dallamos hanghordozását, amely George Eliot összes kortársát elbűvölte. Miss Franklin leányneveldéjében megtanult kitűnően zongorázni, megismerte a francia nyelv szépségeit, sok fontos irodalmi művet olvasott, de leginkább az írói vénáját dicsérték: az iskolában a költészettel és novellaírással is foglalkozott.

Nem sokkal ezután gyökeresen megváltozott Mary Anne élete: anyja hosszú betegeskedés után 1839 februárjában elhunyt, a tizenkilenc éves lány pedig abbahagyta iskolai tanulmányait és hazautazott Griffbe, hogy gondját viselje apjának. Bár nem volt a legidősebb lánya, mégis Mary Anne-nek volt legjobb viszonya apjával, így ő próbálta meg anyjának hiányát pótolni, míg otthon tanult tovább. Apja, Robert Evans büszke volt lányára, örült a gondoskodásának, ezért Mary Anne-nek tengernyi könyvet vett, és nyelvtanárt fogadott mellé, aki olaszul és németül tanította. Így teltek a család napjai 1841-ig, amikor is Foleshillbe költöztek.

Foleshill jóval nagyobb város volt, mint Griff. Mary Anne gyanította, hogy apja azért választotta Griffet számára, hogy többet forgolódjon nagyvilági társaságban, és segítsen neki férjet találni. Ennek ellenére mégsem érezte magát otthonosan itt. Bármilyen komoly és visszahúzódó volt, mégsem tudta kiverni fejéből a gondolatot, hogy jó volna olyan felületes, nagyvilági életet élni, miképp szomszédai tették, élvezni a világ nyújtotta gyönyöröket és megalkudni önmagával. Ekkor kezdett el megingani hite, de nem volt bátorsága lemondani ilyen hamar vallásos meggyőződéséről.

Az ifjú hölgy folytatta tanulmányait Foleshillben, esténként pedig Walter Scottot olvasott fel apjának, akinek állapota egyre válságosabbra fordult. 1841. november 2-án Charles és Cara Bray meghívták Mary Anne-t házukba. A Bray házaspárral számos közös témájuk volt, többek között a hittel kapcsolatos kételyeikről beszélgettek. Mary Anne ekkor úgy érezte, végre rokon lelkekre talált, és tizennégy éven keresztül a Bray házaspárral ápolta a legbensőségesebb viszonyt. 1842-től kezdve Mary Anne nem gyakorolta tovább hitét, és ezért régi barátjával, Maria Lewisszal is egyre ritkábban váltottak levelet, de csak 1846 karácsonyán szakították meg kapcsolatukat véglegesen. Apja még jobban felbőszült lánya eretnek gondolatain, és szóba sem állt vele egészen addig, míg egyezséget nem kötöttek: Mary Anne megfogadta, hogy apjával együtt templomba járjon, ezért cserébe apja megengedte, hogy lánya azt gondoljon, amit akar, amíg kifelé hithűnek mutatkozik. Nem véletlen hát, hogy az incidens után kettejük kapcsolata feszültté vált.

Eközben egyre többet járt Brayékhez, akik haladó gondolkodású értelmiségieknek bizonyultak, és teljesen megváltoztatták Mary Anne-t. Ötévnyi ismertség után rá sem lehetett ismerni az egykor félénk természetű kislányra. Charles Bray a kor számos gondolkodóját ismerte, és a baráti viszony közelebb hozta Eliotot az eszmék világához. Sok fontos személyiséggel találkozott Brayék rosehilli házában, többek között Ralph Waldo Emersonnal, akit lenyűgözött Eliot személyisége. Brayék révén ismerkedett meg jó néhány olyan emberrel, akikkel később barátságot kötött: Sara és Charles Hennellel és Elizabeth Brabanttel, akit később Charles Hennell feleségül vett. 1844 folyamán belekezdett David Friedrich Strauss „Jézus élete” című munkájának angolra ültetésébe. A könyv igen erősen hatott a korabeli Anglia vallásos gondolkodására. A fordítás két év múlva készült el, és bár a nyomtatott példányokban nem szerepelt a neve, később Londonban egy csipetnyi hírnevet szerzett magának vele, amikor kiderült, hogy ő fordította.

Eközben apja állapota folyamatosan romlott, és Mary Anne türelmesen és odaadóan ápolta. Halála előtti éveiben úgy tűnik, megbékélt lánya döntésével, de végrendeletében alig hagyott rá valamit. George Evans 1849 júniusában hunyt el. Mary Anne ekkor huszonkilenc éves volt. Bár apja ápolásában testileg-lelkileg megfáradt, mégis beleegyezett, hogy a temetés után öt nappal elinduljanak egy európai körútra. Július folyamán Mary Anne bejelentette, hogy egy ideig szeretne Genovában maradni, egyedül. 1850-ben tért vissza Angliába, és ekkor úgy döntött, hogy Londonba költözik, de előtte még a Bray házaspárral töltött hét hónapot Rosehillben, ahol megismerkedett John Chapmannel, a londoni illetőségű könyvkereskedővel és kiadóval. Amaz már ismerte őt a Strauss-fordítás kapcsán, és felkérte őt, hogy írjon egy cikket a Westminster Review-nak, amelyet Mary Anne novemberben be is fejezett. A kész cikk lenyűgöző volt. Maga vitte el a kéziratot Chapman londoni házába, ahova maga is beköltözött. A házban ekkorra már Chapman és felesége, Susanna mellé beköltözött Chapman szeretője, Elisabeth Tilley is.

Chapman magas és jóképű férfi volt, éppen ezért rendkívül vonzó is, aki nagy szoknyavadász hírében állt. Nem sokkal azután, hogy Mary Anne is beköltözött, magára vonta Chapman figyelmét, és ettől kezdve rengeteg időt töltöttek egymással, olykor illetlenül későn is, ezért feleségét és szeretőjét is hajtotta a féltékenység. Egy alkalommal, mikor felesége rajtakapta urát, hogy Mary Anne-nel kéz a kézben üldögélnek, a puskaporos hordó felrobbant. Susanne és Elisabeth egyesült erővel kiutálták Mary Anne-t, aki jobbnak látta visszatérni Coventrybe. 1851-ben Chapman megvásárolta a Westminster Review-t. Olyan szerkesztőt szeretett volna az újság számára, aki a színfalak mögött szerkeszti az újságot, míg a vele járó hírnevet átengedi neki. Chapman természetesen azonnal Mary Anne-re gondolt, de tudta, nehéz lesz meggyőznie feleségét és szeretőjét, hogy Mary Anne nyugodtan fölköltözhet Londonba. Hosszas viszontagságok árán végül sikerült rávennie a két hölgyet, így Mary Anne visszaköltözhetett a Strand 142.-be.

Ez alkalommal más volt a helyzet: Mary Anne megismerte Chapman igazi oldalát, és esküt tett, hogy viszonyuk szigorúan üzleti marad, amit meg is tartott. Két évfolyamon és tíz számon át szerkesztette a Westminster Review-t, ami a keze alatt ismét komoly értelmiségi lappá vált: olyanná, amilyen az előző szerkesztő, John Stuart Mill idejében volt. Eközben a szerkesztőnő társasága folyamatosan bővült: London a felvilágosult radikalizmus központjává lett, a Chapman házában tartott megannyi fogadáson és más társadalmi összejöveteleken pedig a kor legnagyobb gondolkodóival találkozott. Habár nem tartozott a legszebb hölgyek közé, akik megismerték őt, el voltak ragadtatva az oly sokat kifejező szempártól és arcának játékától, elbájolta őket gyöngédsége, gyönyörű, mély hangja és kiváló elméje. De nemsokára megunta a kritikai lap szerkesztését és a Chapman-lakot. Búskomorságba esett és egészsége is megromlott: kínzó fejfájások gyötörték.

1851 októberében találkozott George Henry Lewesszal, aki egyáltalán nem volt snájdig fiatalembernek mondható, de mindenki szerette nyílt, barátkozó természetét, gyors felfogását és szellemes humorát. Lewes tíz évvel azelőtt, 1841-ben elvette Agnes Jervist. Házasságuk nyolcadik éve táján Agnes kikezdett Lewes egyik közeli barátjával, Thornton Hunttal. Lewes és Agnes a szabad szerelem hívei voltak, úgy gondolták, érzelmeik fontosabbak, mint a jogi kötelékek. Ezért amikor Agnes megszülte Hunt gyermekét, Lewes magáénak vallotta a gyermeket, ahogy az elkövetkező években született másik négy gyereket is, de Agnest már nem tekintette feleségének.

Amikor Mary Anne megismerkedett Lewesszal, házasságuk a jogi formaságokon kívül teljesen felbomlott, így Lewes gyakran meglátogatta. Igazság szerint a látogatások oly gyakoriak voltak, hogy 1853 áprilisára viszonyuk jóval közelebbi volt, mint amire bármelyikük is gondolhatott volna a kezdetekkor. 1853 szeptemberében Mary Anne végre saját lakást talált magának, így több időt tölthetett Lewesszal, és novemberre viszonyuk felettébb bensőségessé vált. 1854 júliusában megjelent Feuerbach-fordítása (A kereszténység lényege), melynek borítóján végre a saját neve is megjelent. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a Marian Evans nevet használta bármelyik kiadott könyvén.

1854-ben még egyszer, utoljára meglátogatta Rosehillt. Tudta, hogy barátnői, Sara Hennell és Cara Bray nem fogják üdvözölni a döntést, hogy nyíltan felvállalja: ő George Lewesszal együtt fog élni, mint szeretője és lelki társa fogja támogatni őt. A döntést meghozni nem volt könnyű: ezután a cenzúra nem hagyja majd élni, és ha George valaha is elhagyja, egyedül, kitaszítva fogja végezni. John Chapmannek így írt helyzetéről: „Nem ringatom magam hamis nyugalomba, tudom, az én helyzetemben mit nem volna erkölcsös tenni. Számot vetettem magammal, és úgy érzem, keserűség és ingerültség nélkül képes vagyok vállalni összes barátom elfordulását. Pontosan tudom, kivel kötöm össze életem.”

1854-ben George-dzsal az európai kontinensre utaztak. Nyolc hónapot töltöttek Németországban, előbb Weimarban, majd Berlinben, hogy George megírhassa Goethe-életrajzát. Mary Anne a barátaihoz intézett leveleiben nem győzte hangsúlyozni, mennyire boldog. Visszatértükkor Mary Anne Doverban lakott nagyjából öt hétig, amíg George tisztázta ügyeit feleségével és szeretőjével. Kikötötte, hogy George-nak végleg szakítania kell Agnessel. A válás, mint olyan persze szóba se jöhetett, evvel ő is tisztában volt, de mindenképp tudni akarta, hogy nem kell félnie egy újjáéledő régi szerelemtől. Ezt Agnes is hamar megerősítette. Ezen tudás megnyugtató birtokában áprilisban Londonba költözött, ahol Mr. és Mrs. Lewesként éltek együtt. „Házasságuk” ezennel kezdetét vette.

Chapman megkérte, hogy vegye át a Westminster Review szépirodalmi részlegét, évi ötven fontban rögzített jövedelemért cserébe. Mary Anne boldogan elfogadta az ajánlatot. Számtalan könyvkritikát írt, amely bőséges okot szolgáltatott arra, hogy elgondolkodjon: Mitől jó egy regény? Kezdetben kevés vendéget fogadtak, de Rufa és Bessie Parks hírnevüket kockára téve eljártak Lewesékhoz. 1856 júniusában Mary Anne és George Dél-Walesbe, a part mentén fekvő Tenby városába költöztek. Barbara Leigh Smith, a női oktatásért és szavazójogért küzdő mozgalom vezetője júliusi látogatásakor is megjegyezte, mennyire boldog párt alkotnak ők ketten. Mary Anne egyre gyakrabban gondolkozott rajta, hogy megvalósítja gyermekkori álmát: regényt fog írni. Úgy érezte, a leíró részeket kellő gonddal tudná megalkotni, de félt, hogy képtelen lesz felmutatni drámai jelenteteket és a párbeszédes részek botladozni fognak. Amikor ilyen irányú aggályait George-dzsal is megosztotta, férje megnyugtatta őt és bátorította, tegyen egy próbát.

Augusztusban visszaköltöztek Londonba és 1856. szeptember 23-án elkezdte megírni az „Amos Barton tiszteletes balsorsá”-t, amely a későbbi, „Jelenetek a papi életből” című művének egy részét képzi. Bár Mary Anne magabiztosságát helyreállította, ő maga kételyeket támasztott Mary Anne prózaírói képességével kapcsolatban. Ezen kételyek szertefoszlottak, mikor elolvasta Amos Barton történetét. Mary Anne félelmei alaptalanok voltak: sikerült színvonalas párbeszédeket és pergő, drámai cselekményt írnia, amely megragadja az olvasót. Lewes elküldte az írást kiadójának, John Blackwoodnak, azzal a kísérő történettel, hogy egy, a névtelenség homályában élni kívánó barátjának művét küldi el, amely1857 legelső napján jelent meg, Mary Anne harminchetedik születésnapja után nem egész két hónappal. Ekkor vette fel a George Eliot írói álnevet. Később úgy mesélte, azért választotta ezt a nevet, mert „George Mr. Lewes keresztségben felvett neve, az Eliot pedig egy könnyen megjegyezhető, egyszerű név”.

1857 májusában Mary Anne végül elhatározta, hogy elmondja George-dzsal kötött házasságuk történetét. Elsőre csupán felületesen tájékozatta családját, de mikor sarokba szorították, bevallotta, házassága nem törvényes, nem szentesítette az egyház. Isaac sürgetésére testvérei több hozzá intézett levélben is megtagadták Mary Anne-t. Innentől kezdve családja szemében kitaszítottá vált. A „Jelenetek a papi életből” kiadása után George Eliot kiléte sok ember számára jelentett beszédtémát, de Mary Anne megtartotta titkát, 1858 februárjáig John Blackwoodnak sem mondta el. 1857 októberében belekezdetett az „Adam Bede” megírásába. Lewesék az év középső részét Münchenben, Bécsben és Drezdában töltötték. Ez alatt az idő alatt Mary Anne folytatta munkáját és Angliába való visszatérésük után nem sokkal, 1858 szeptemberében befejezte azt. Amikor a könyvesboltok polcára került, a regényt a kritikusok az egekig magasztalták. Óriási siker volt, olyannyira, hogy maga Viktória királynő is megkedvelte. Ekkoriban az embereknek még fogalmuk sem volt arról, ki is George Eliot valójában.

Mary Anne magánélete számos örömet szerzett neki, hiszen boldog párkapcsolatban éltek George-dzsal, aki mindig készen állt megvédeni őt barátaitól és kritikusaitól egyaránt. 1859-ben megvásárolták első házukat, a southfieldi Holly Lodge-ot. Ekkorra már George Eliot kilétének rejtélye nem ment rejtélyszámba, mivel Herbert Spencer és John Chapman a londoni irodalmi körökben elterjesztették, hogy a George Eliot név a csúnyácska Mary Anne Lewest takarja. Amikor a tudatlanság jótevő köde felszállt, és mindenkit biztosítottak arról, hogy kicsoda George Eliot, Blackwood elállt az új regény, „A vízimalom” kiadásától. Félt, hogy a Mary Anne életét körüllengő ellentmondásos légkör visszatartaná a vásárlókat. Végül mégis megjelentette, George Eliot nevével a borítón, és az írónő magánélete miatti aggódás dacára nagy sikert aratott.

Az 1860-as év végén vidéki házuk a fővárostól túlságosan távol esőnek bizonyult, így hát visszaköltöztek Londonba. Mary Anne-t új környezete búskomorságba taszította; még George-nak is nehezére esett felvidítania. Depressziójához nagyban hozzájárult a körülötte kialakuló gúnyos légkör: mióta híres írónővé vált, magánéletén csámcsogott a nagyvilág. Bár műveit elismerték, gyakran személyes megjegyzések céltáblájává lett. Mary Anne-t bántotta a tény, hogy őt látták a házasság szent kötelékét semmibe vevő asszonynak, hiszen akkor már George hűtlen felesége régóta ismert volt társasági körökben. Nem meglepő, hogy Lewesék igen kevés vendéget fogadtak otthon, sőt, női látogatóikat egy kezükön meg tudták számolni. Rufa Hennell, első vendégük e nehéz időszakban, meghívta őket vacsorára. Ennek ellenére társaságuk nagyrészt férfiakból állt, noha Eliot hírneve egyre több női olvasóhoz is eljutott.

1861 áprilisában, „A raveloe-i takács” kiadása után Mary Anne következő regénye, a „Romola” miatt, melynek cselekménye a XV. Századi Firenzében játszódik, elutazott Olaszországba. Megállás nélkül, szent dühtől hajtva kutatott a reneszánsz Itália után. Az önmarcangolásnak és a feladat hatalmas volumenének köszönhetően gyakran volt lehangolt állapotban. 1862 májusában elfogadta George Smith ajánlatát, regénye a Cornhill Magazine-ban folytatásos formában kerül megjelenésre. A széttagoltság sok álmatlan éjszakát okozott, mivel a kritikusok a bevezető részeknél már lesújtó véleményt alkottak a műről, így nehezére esett folytatnia a regényt további részek írásával. Lewes ezért elhallgatott, eltitkolt minden negatív kritikát Mary Anne elől, mivel tudta, az írásban csak hátráltatná, hisz még mindig gyötörték depressziós rohamok, így csupán a pozitív hangvételű írások jutottak el hozzá. Lewest ezért gyakran vádolják a későbbi Eliot regények homályossága, érthetetlensége miatt, de valószínűleg meg sem jelentek volna a művek, ha nincs Lewes sajátos véleményszűrése; elvégre már kilábaltak a pénzügyi gondjaikból.

Szép lassan mégis elkezdtek szivárogni a látogatók a Lewes házhoz. Ahogy Eliot híre nőtt, a közélet egyre inkább hajlandó volt szemet hunyni kettejük viszonya felett. Mary Anne családja továbbra is hallgatásba burkolózott, de minden bizonnyal olvasták regényeit, amelyeket méltónak találtak ahhoz a lányhoz, akit ők ismertek. Testvérei valószínűleg meglepődtek volna, hogy Leweshoz fűződő furcsa szerelmének ellenére mennyire konvencionális, konzervatív lett a hatvanas évek közepére. 1869-ben Mary Anne komolyan nekikezdett az évek óta tervezgetett, sajátságosan angol regény, a „Middlemarch” megírásának. Lassan haladt a munkában, de 1871-72 folyamán Blackwood részletekben kiadta. A regénynek hatalmas sikere volt. Ha George Eliot eddig híres volt, a „Middlemarch” kiadása után még egyszer akkora hírnévre tett szert.

Habár korábban kiátkozták a magasabb társadalmi körök, most már nem győzték a vendégek végeláthatatlan folyamát. Közös álmuk volt, hogy ismét vidékre költözzenek, a régi szép idők emlékére, amikor nyugodtan egymással lehettek, távol a siker zajától. Négy éven át keresték az eszményi lakhelyet, de még állandó lakást is alig találtak. 1876-ra a közvélemény minden bizonnyal megfeledkezett szeretett írójuk eretnek házasságáról. Szárnyra keltek olyan mendemondák is, hogy Agnes halálával házasságuk végül is hivatalos, törvényes lett, de ezek a pletykák teljesen alaptalanok voltak. Agnes épen egészségesen éldegélt Kensingtonban.

1874-ben nekikezdett utolsó regénye, a „Deniel Deronda” megírásának. Régi aggodalmai munkájának értékéről megint visszatértek: kétségbeesve remélte, hogy nem csupán „egy könyvhalmazt fog vele gyarapítani”. Mint mindig, Lewes mindent megpróbált, hogy gondjait elűzze. A mély depressziót súlyos betegség követte. Mary Anne-t 1874 februárjában veseköve kezdte el kínozni, mely egészen haláláig gyötörte. A „Daniel Deronda” 1876-ban jelent meg. Egészségi állapota egyre romlott, míg hírneve nőttön-nőtt. A közvélemény a legnagyobb kortárs angol regényírónak tekintette, rajongói számtalan levelet küldtek a világ minden pontjáról. Hosszas erőfeszítések árán Lewesnak sikerült a londoni házuk ajtaján kopogtató látogatók folyamát megtörni, és csak azt a néhány embert engedte be, akiket ők is szerettek volna vendégül látni. Rendszeres vasárnapi vendégük volt John Cross, aki gyakorlatilag összes üzleti ügyüket intézte, de Elioték csak „drága unokaöccsüknek” nevezték.

1876 novemberében Cross egy csinos kis vidéki házat talált számukra, amelyre már oly régóta vágytak. Új otthonukat rettentően kedvelték, gyakran tettek sétákat az elbűvölő vidéki tájon, amit „sokkal jobbnak találtak, mint a Közéletet”. 1878 közepétől fogva Lewest esténként görcsök rázták. A rohamok egyre sűrűbben jöttek, de képes volt vidám maradni, sikerült ellepleznie komoly betegségét. Novemberre már nem tudta tovább elrejteni fájdalmát, Mary Anne pedig egyre baljósabb érzésekről, belső változásokról számolt be, érezte a halál közeledtét. Mary Anne érzései hamar valósággá váltak: a hónap végére életének társa és támasza halottan feküdt londoni házában. A pontos dátum: 1878. november 30. A megözvegyült asszony egy hónapig nem hagyta el szobáját, a temetésre sem volt hajlandó elkísérni élettársát. Képtelen volt bárkit is otthonában fogadni, bár Cross tántoríthatatlan volt: félt, hogy a hosszú magány esetleg Mary Anne halálához vezethet, de Mary Anne őt is elutasította. Február hetedikén írt levelében ekképp szól: „mindennap új kezdetnek tűnik számomra – újra megismerkedem: a bánattal”. Végül huszonharmadikán találkoztak.

Mary Anne Lewes befejezetlen könyvét, az „Élet és lélek gondjai”-t kezdte el gondozni és egy ösztöndíjat alapított nevében, a George Henry Lewes filozófia-ösztöndíjat. Gyakran fogadta Crosst, mivel nagy szükség volt rá a pénzügyek intézésében, de másokat is vendégül látott. Crosszal egészen összemelegedtek, együtt olvastak Dantét. Először 1879 augusztusában utalt Cross arra, hogy barátságuk számára többet is jelent. Mary Anne ez év novemberében ünnepelte hatvanadik születésnapját, és ugyanekkor gyújtott gyertyát először Lewes halálának első évfordulóján. Az özvegyi fátylat nem dobta el. Végül, 1880. április 9-én Mary Anne beadta a derekát, és hozzáment Crosshoz. A májusi házasság idején Cross negyvenéves volt. Novemberben Mary Anne betöltötte a hatvanegyet. 1880. december 19-én hirtelen megbetegedett. Az orvos gégegyulladást állapított meg nála, de aggodalomra semmilyen okot nem talált. Egy-két nap múlva azonban kiújult a vesebetegsége is, aminek következtében komoly fájdalmai voltak. 1880. december 22-én szinte észrevétlenül távozott az élők sorából. Férje hét hónap házasság után ismét egyedül maradt. Mary Anne-t a londoni Highgate temetőben helyezték örök nyugalomra lelki társa és támasza, George Lewes mellé.

Művei:
1857 Scenes of Clerical Life
1859 Adam Bede (Adam Bede)
1859 The Lifted Veil
1860 The Mill on the Floss (A vízimalom)
1861 Silas Marner: the Weaver of Raveloe
1862-3 Romola (Romola I-III)
1864 Brother Jacob
1866 Felix Holt, The Radical (Holt Félix)
1868 The Spanish Gypsy
1871-2 Middlemarch (Middlemarch)
1876 Daniel Deronda
1869 Agatha (később a ’The Legend of Jubal and Other Poems’ novelláskötetben)
1869 Brother and Sister
1869 How Lisa Loved the King
1870 The Legend of Jubal
1871 Armgart
1874 Arion
1874 A Minor Prophet
1874 Stradivarius
1878 A College Breakfast Party (később a ’The Legend of Jubal and Other Poems’ novelláskötet második kiadásában)
1879 The Death of Moses
1879 Impressions of Theophrastus Such
1919 Early Essays (1846-tól írt esszéi, ezekből három csak a ’Dictionary’-ben jelent meg)

Irodalomtörténet:
Katona Anna: A valóságábrázolás problémái George Eliot regényeiben (Akadémia Kiadó, 1969)

Filmek:
1965 The Mill on the Floss (rendezte: Rex Tucker)
1978 The Mill on the Floss (rendezte: Ronald Wilson)
1985 Silas Marner: the weaver of Raveloe (rendezte: Giles Foster)
1991 Adam Bede (rendezte: Giles Foster)
1994 A Simple Twist of Fate (a Silas Marner feldolgozása; rendezte: Gillies MacKinnon)
1994 Middlemarch (rendezte: Anthony Page)
1996 Les liens du coeur (rendezte: Josée Dayan)
1997 Mill on the Floss (Büszkeség és ártatlanság/A vízimalom; rendezte:Graham Theakston)
2002 Daniel Deronda (négyrészes sorozat; rendezte: Tom Hooper)

Kapcsolódó írás:

Middlemarch (DVD)