FőképBár elektronizált világunkban a hagyományos naplóírás már nem jellemző tevékenység, azért vannak még páran, akik hódolnak ennek a bensőséges szenvedélynek, és papírra vetik mindennapjaikat. Valamiért a továbbfejlesztett változat, a magnóba vagy merevlemezre mondott, illetve vizuálisan is megörökített napi krónika nem tud meggyökeresedni. Ennek a tevékenységnek több előnye is van. Egyrészt, ha hajlamosak vagyunk némi önelemzésre, akkor nincs jobb kaland, mint elővenni a hónapokkal korábban leírtakat, és megnézni, mit tartottunk akkor fontosnak, illetve mi az, ami még mindig sokat jelent. Másrészt így utódaink számára is dokumentáljuk életünket, ne adj isten, magyarázzuk bizonyítványunkat, megvillantjuk a tetteink mögött lévő logikát.

James Lord esetében a harmadik változat érvényesül. Ő formabontó módon közreadta életrajznak is felfogható visszaemlékezéseit, amelyben kendőzetlenül vall önmagáról, és néhány ismerőséről. Ez eddig nem ad okot túlzott izgalomra, ám szerzőnk – köszönhetően művészetszeretetének és gyűjtőszenvedélyének – olyan barátokkal és ismerősökkel bír, akik láttán nem egy művészettörténész extázisba esik. Közülük is kiemelkedik Picasso, aki nem dobja ki a műtermébe bekopogó amerikai fiatalembert, hanem bizalmába fogadja. Történik mindez a második világháború végén, amikor James Lord a titkosszolgálat tisztjeként Párizsban időzik (a sejtetések alapján ez utóbbi beosztásnak is szerepe volt a kapcsolat kialakulásában).

A napló olyan részleteket árul el, mint Picasso napi beosztása, munkamódszere és még sok más, az előző század egyik legnagyobb festőjével kapcsolatos apróság. Ennek az életre szóló találkozásnak köszönhetően teljesedett ki Lord gyűjtőszenvedélye (két önarckép elkészítését is sikerül kikönyörögnie), és azon törekvése, hogy modellként foglaljon helyet neves művészek műtermében. Picasso személyes varázsa még jóval „elválásuk” után is fogva tartotta a szerzőt, s részben ennek is köszönhető az a különös kapcsolat, ami kialakult közte és Dora Maar (aki egyébiránt a festő szeretője volt) között.

A könyv jórészt a közösen eltöltött évekről szól, ami azért is meglepő, mivel Lord nem érdeklődött a nők iránt, megelégedett a férfiakkal (szeretőiről is részletesen beszámol naplóiban – szerencsére pikáns részletek nélkül). De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy miközben éli az életét, még ha áttételesen is, de figyelemmel kíséri Picasso-ét is, s nem rest ítélkezni annak hibái, vagy gyengeségei felett. Ennek köszönhetően a kötet végére kialakul egy emberközeli kép a spanyol festőről, ami bár nem feltétlenül van arányban életművével, azért hitelesnek számít, hiszen mégiscsak első kézből való.