FőképNem győzöm hangoztatni, amit rajtam kívül még több ezren hangoztatnak, hogy az ember társas lény. És mint ilyennek, szüksége van társas érintkezésre, legyen szó verbális kommunikációról, testbeszédről, vagy éppen bensőséges érintésekről.
Mert mi történik akkor, ha ezt megvonjuk tőle. Megőrül. Éppen ezért használják a magánzárkát a börtönökben is, mint a büntetések egyik legszigorúbbikát. Hiszen a legmakacsabb, legmegátalkodottabb bűnöző is megtörik, ha bizonyos időre összezárják saját magával, megfosztva ezzel legelemibb szükségletétől.

Desmond Morris könyve számos fontos információt tartalmaz. Érezhető rajta, hogy hosszú és alapos kutatómunka előzte meg, hogy számos kísérlet eredményét vette alapul, ám a következtetésekkel néha nem értettem egyet.
Többször érzetem úgy, hogy a szerző némely témával kapcsolatban túlságosan objektív, míg más dologgal kapcsolatban túlságosan is elragadják személyes érzelmei. Mindez nem hat károsan a könyv befogadásával kapcsolatban, sőt, a komoly téma ellenére az oldalakról nyakunkba zúduló információhalmaz könnyebben emészthetővé válik.
És ami a legszebb, hogy a szerző néha úgymond „kiszól” a könyvből, mintegy megerősítve bennünket abban a hitben, hogy folyamatosan jelen van, figyel bennünket, és ugrásra készen várja, hogy vitába szálljunk vele. Ami valljuk be, könnyen bekövetkezhetne, ha személyesen találkoznánk egymással. Hiszen nem vagyunk egyformák. Ebből következően minden dolgot máshogy élünk meg, máshogy fogadunk be, máshogy közelítünk meg.

Vegyük például a könyv alaptémáját, és egyben címét is adó bensőséges kötelékeket. Ezek egészen arra az időre nyúlnak vissza, amikor még édesanyánk méhének megnyugtató és biztonságos melegében pihentünk, és eszünk ágában sem volt kijönni onnan.
Csakhogy a természet rendje más, ezért még ha minden igyekezetünkkel ellen is állunk, egyszer, akár gyengéd „erőszak” hatására is, ki kell jönnünk. Ahol vár minket édesanyánk puha, meleg, óvó, biztonságot jelentő ölelése. Ami egész további életünket befolyásolhatja. Akár jó, akár rossz irányban.

Desmond Morris szerint ugyanis (és ebben minden további nélkül egyetértek vele) felnőtt életünk bensőséges kapcsolatait, kötelékeit, illetve ezek látható megnyilvánulásait, a testi kontaktusok mennyiségét is minőségét egészen egy éves korunkig vezethetjük vissza. Ha sokat szeretgettek minket, mi is alkalmasak leszünk erre, mi több, belső kényszert érzünk rá, hogy megtegyük, mert tisztában vagyunk vele, hogy jó nekünk is, és a másik félnek is; ha viszont pici korunkban nem öletgettek és szeretgettek bennünket megfelelő mértékben, hűvös, kimért, egyesek szerint érzéketlen felnőtté válunk, aki nem csak hogy alkalmatlan bármiféle bensőséges kapcsolatra, de irtózik is tőle.

Pedig egy-egy jókor érkező érintés többet segíthet minden szónál. Egy bensőséges ölelés (legyen az baráti, vagy szerelmes) nagyobb lendülettel húz ki bárkit a depresszió magába szívó örvényéből, mint a több hónapos pszichológiai kezelés. Egy őszinte, szívből jövő, barátságos mosoly kíséretében érkező vállveregetés több erőt, vagy éppen önbizalmat adhat, mint bármilyen önsegítő könyv.
Arra azonban nagyon vigyáznunk kell, és talán erre hívja fel leginkább a figyelmet Desmond Morris könyve, hogy amit teszünk, akár félreérthető is lehet. És legalább akkora felelősséggel tartozunk embertársaink iránt, mint a Kis Herceg az általa megszelídített róka iránt. Ha egyszer elkezdünk szeretetet adni, nem szabad abbahagynunk, vagy éppenséggel büntetésből megvonnunk a másiktól, mert ezzel aránytalanul nagy kárt okozunk neki.

Most, hogy elolvastam a könyvet, még inkább szükségét érzem, hogy olyan legyek, amilyen. Hogy akármennyire is fáj néha a visszautasítás, a más emberek elhúzódása vagy közönye, ne adjam fel, ne legyek olyan, mint ők, mert akkor a világból szép lassan, a rohanó, elidegenedő életritmus terjedésével egyenes arányban ki fog halni az egymás iránti szeretet, a bensőségesség, és minden más, ami elviselhetővé teszi az életet.
Éppen ezért kérek bárkit, aki hasonlóan érez és gondolkodik, ne adja fel. Ha szükségét érzi, továbbra is sugározza magából az érzelmi töltést, és ne adja fel a hitét abban, hogy ha már egyetlen embert kivezetett a fényre, ha csak egyetlen embernek sikerült megmutatnia a bensőségesség fényében fürdő életet, már megmentett egy lelket a kiüresedéstől, az elidegenedéstől.