Főkép

A különös személyiségű szobrász és festőművész, Alberto Giacometti (1901–1966) neve kis hazánkban sokak számára csak azóta ismerős, amióta néhány műve megtekinthető volt a Szépművészeti Múzeumban. Pedig a svájci születésű, Párizsban alkotó művész figurái annyira jellegzetesek, hogy aki egyszer látta azokat, soha nem felejti el azt a mélyről, szinte zsigerből jövő szorongást és bizonytalanságot, amit kifejeznek.

Alberto Giacometti 1925 után fordult a kubizmus és az Európán kívüli művészetek felé. Az 1930-as évek elején kapcsolatba került a szürrealista művészet elő klasszikusaival, Salvador Dalíval és André Bretonnal. Ekkoriban művészetére ezek az irányzatok hatottak. A háború után azonban rátalált arra a teljesen egyedi stílusra, amely művészetét utánozhatatlanul egyedivé tette. Modell után ábrázolt alakjait sajátos szellemi mondanivalójának kifejezése érdekében annyira elvékonyította, hogy szinte csak jelképpé, jelzéssé finomodtak, ám ennek ellenére mégis van személyiségük.

És ettől olyan különlegesek, olyan elementáris erővel hatók, hogy a szemlélő szinte nem tud szabadulni tőlük. Hiszen ezeket a műveket nem megéretni, hanem érezni kell. Mert nem a modell és az alkotás közötti konvencionális hasonlóság, hanem a valóság érzelmeink általi megváltoztatása és átszínezése a lényeg. Ez legtöbbször azzal jár, hogy a természetes formák eltorzulnak, és elveszítik szépségüket. Ami, mint azt mindannyian tudjuk, úgyis relatív, és mint ilyen, mindenki számára mást jelent. Éppen ezért van az, hogy miközben a könyv szerzője, és egyben Giacometti barátja és életrajzírója modellt ült, részese lehetett az alkotás lázában elhangzó olykor hevenyészett, máskor tökéletesen letisztult gondolatoknak és eszmefuttatásoknak, átélhette, sőt, részese lehetett annak, hogy számtalan kudarc és újrakezdés után hogyan ölti fel végleges formáját a MŰ.

Portréja készítése közben feszülten figyelt a művész minden rezdülésére, szinte együtt élte vele át az alkotás összes örömét és kínját, hiszen feltett szándéka volt, hogy papírra veti mindazt, ami történt. Így aztán valójában a tizennyolc nap alatt két portré született: egy a szerzőről, egy a művészről. Első olvasásra, vagy éppen a felületes szemlélő számára a James Lord által „festett” portré nyomán egy egzaltált, kiszámíthatatlanságában is kiszámítható művész képe rajzolódik ki, aki olykor magában motyogott, máskor hangosan kiabált, sőt, olyan is volt, amikor senkivel és semmivel nem törődve hangosan énekelt az utcán.

Pedig valójában egy teljesen normális ember volt, aki arra törekedett, hogy művészetével úgy adja vissza a látványt, ahogy ő látja, illetve ahogy az ő fejében megformálódik, ám erre saját értékrendje szerint képtelen volt, ezért soha egyetlen művével sem volt elégedett. Hogy is lehetett volna, hiszen amikor a mű elkészült, már egészen más hangulatban vagy érzelmi állapotban volt, mint akár percekkel korábban, tehát valószínűleg egészen máshogy látta és érezte a dolgokat.


Ebből a látszólag antagonisztikus ellentétből születik az a feszültség, az a vibrálás, az az örök elégedetlenség, ami sugárzik Giacometti műveiből. És valószínűleg ez művészetének kulcsa. Akik (velem egyetemben) szeretik ezt a műfajt, ezt a látvány- és érzelemvilágot, remélem megfelelő szellemi- és lelki táplálékot vettek magukhoz a Szépművészeti Múzeumban látott kiállítás alkalmával.