Részlet David Eddings: A zafír rózsa című könyvéből

A vízesés végtelen egyhangúsággal zubogott a Ghweriget elnyelő szakadékba, és mély, visszhangzó morajlása úgy töltötte meg a barlangcsarnokot, akár egy harang kondulásának utórezgései. Sparhawk a hasadék szélén térdelt, jobbjában a Bhelliomot szorongatva. Nem gondolt semmire, csak mozdulatlanul meredt maga elé; tekintetét rabul ejtette a felszínről érkező, napsugarakat hordozó, csillogó vízfolyam, fülét megtöltötte a zuhatag robaja.
A barlang levegője nyirkos, dohos volt. A vízesésből felszakadó ködpára megült a hatalmas sziklákon, és a nedves kövek szinte világítottak az áradat folyamatosan változó csillogásában; a napsugarak összevegyültek az Aphrael nyomában maradt, egyre halványuló fénysziporkákkal.
Sparhawk lassan a kezében tartott ékkő felé fordította a tekintetét. Bár a Bhelliom ránézésre kényesnek és törékenynek tűnt, érezte, hogy a zafír rózsa szinte elpusztíthatatlan. A drágakő azúr mélységeiből lüktető izzás áradt - a szirmok csúcsán sötétkék, a rózsa belseje felé pedig feketén csillogó. A belőle sugárzó erőtől zsibbadni kezdett a keze, és az elméje mélyéről figyelmezető kiáltásokat hallott, amint belenézett. Megborzongott, és elszakította a tekintetét a bűvös fényjelenségtől.
A pandion lovag körülnézett, hiábavalóan próbálta meg tekintetével csapdába ejteni a troll-törpe barlangjának szikláin táncoló fénysugarakat - mintha Aphrael, a gyermek-istennő meg tudná védeni őt a kőtől, melynek megszerzéséért oly sokat fáradozott, és amelytől most furcsán félt. De nem csak erről van szó, gondolta Sparhawk. A lovag tudat alatt örökké emlékezni szeretett volna ezekre a halvány fényekre, hogy a szívében legalább a szelleméből megőrizhessen valamit az apró, szertelen isteni jelenségnek.
Sephrenia sóhajtott, és lassan felállt. Kimerültnek, de ugyanakkor izgatottnak és lelkesnek tűnt. Nagyon meg kellett küzdenie érte, hogy eljusson Thalesia hegyeinek e nedves barlangjába, de abban a felemelő pillanatban megkapta a jutalmát, amikor belenézhetett istene megtestesülésének szemébe.
- Indulnunk kell, kedveseim - szólalt meg szomorúan.
- Nem maradhatnánk még néhány percet? - kérdezte Kurik, rá egyáltalán nem jellemző áhítattal. A fegyvernök volt a világ legföldhözragadottabb embere - legalábbis többnyire.
- Nem szeretnék. Ha még egy kicsit maradunk, indokokat fogunk találni a még hosszabb időzésre. Aztán egyáltalán nem akarunk majd elmenni. - Az apró, fehér köpenyes styr varázslónő ellenérzéssel tekintett a Bhelliomra. - Kérlek, rejtsd el minél jobban, és mondd meg neki, hogy maradjon nyugton. A jelenléte mindannyiunkat megbélyegez. - Felemelte a kardot, melyet még Sir Gared szelleme adott át neki Sorgi kapitány hajójának fedélzetén. Styr nyelvű kántálásba kezdett, és a varázslat végén a kard hegye fényesen felizzott, hogy utat mutasson nekik vissza a felszínre.
Sparhawk a zubbonya belsejébe dugta a virág-ékkövet, aztán lehajolt Aldreas király dárdájáért. Láncingét hirtelen rettentő bűzösnek érezte, és a fém érintése irritálta a bőrét. Legszívesebben megszabadult volna tőle.
Kurik is felemelte a vasalt kőbunkót, melyet az eltorzult testű troll-törpe fogatott, mielőtt végzete a szakadék mélyére ragadta volna. Néhányszor megemelte a brutális fegyvert, aztán vállat vont, és közönyösen a gazdája után hajította a bunkót.
Sephrenia a feje fölé tartotta a világító kardot, és a trió Ghwerig kincsesbarlangjának ékkövekkel teleszórt padlóján átvágva elindult a felszínre vezető, spirális tárna bejárata felé.
- Szerinted látjuk még valaha? - kérdezte Kurik alig leplezett sóvárgással, amikor beléptek az alagútba.
- Aphraelt? Nem tudom. Ő egy csöppet kiszámíthatatlan. - Sephrenia hangja sem volt valami vidám.
Egy ideig csendben kaptattak felfelé, követték a folyamatosan balra kanyarodó járatot. Sparhawk furcsa ürességet érzett. Amikor lejöttek, még négyen voltak; most már csak hárman mentek felfelé. A gyermek-istennőt azonban nem hagyták hátra, mindannyian ott hordozták a szívükben. Valami azonban még mindig zavarta.
- Le tudjuk zárni kívülről ezt a barlangot? - kérdezte a tanítóját.
Sephrenia értetlenül nézett rá.
- Ha kívánod, lezárhatjuk, kedvesem, de miért lenne rá szükség?
- Nehezen tudnám megfogalmazni.
- Megszereztük, amiért jöttünk, Sparhawk. Miért lényeges az, ha valami disznópásztor rátalál a barlangra?
- Nem is tudom pontosan... - A homlokát ráncolva próbálta szavakba önteni a gondolatait. - Ha egy thalesiai paraszt egyszer erre téved, rábukkanhat Ghwerig kincseskamrájára, nem?
- Ha sokáig keresgéli, igen.
- És nem sokkal utána a barlangban nyüzsögni fognak a thalesiaiak.
- Ez miért zavar téged? Magadnak akarod Ghwerig kincseit?
- Nem egészen. Te összekeversz engem Martellel.
- Akkor meg mi a baj? Mit befolyásol, ha erre vetődik néhány thalesiai?
- Ez egy nagyon különleges hely, Sephrenia.
- Milyen értelemben?
- Szent - hangzott a kurta válasz. A nő kérdezősködése kezdte bosszantani. - Egy istennő itt felfedte magát előttünk. Nem akarom, hogy a barlangot ellepjék a kapzsi, részeges kincsvadászok hordái. Ugyanazt érzem, mint ha valaki egy elén templomot akarna megszentségteleníteni.
- Drága Sparhawk! - A nő hirtelen megállt, és melegen átölelte a lovagot. - Valóban ilyen sokáig tartott, hogy elismerd Aphrael isteni voltát?
- Az istennőd nagyon meggyőző volt, Sephrenia - felelte a pandion kényszeredetten. - Alapjaiban rendítette meg az elén egyház Hierokráciájának hitvallását. Meg tudjuk tenni? Mármint lezárni a barlangot.
A nő mondani kezdett volna valamit, de hirtelen meggondolta magát.
- Várjatok itt. - Sir Gared kardját heggyel felfelé a folyosó falának támasztotta, aztán visszasétált a alagútban néhány métert, pont a fénykör határáig. Ott megállt, és egy ideig mintha elmélyülten gondolkodott volna. Végül visszatért.
- Valami nagyon veszélyeset szeretnék kérni tőled, Sparhawk - mondta komoran. - De azt hiszem, nem lesz semmi baj. Aphrael emléke még mindig nagyon erős az elmédben, és ez meg fog védeni téged.
- Mit kell tennem?
- A Bhelliommal fogjuk lezárni a barlangot. Lenne rá más mód is, de meg kell bizonyosodnunk róla, hogy az ékkő hajlandó alávetni magát az akaratodnak. Szerintem igen, de biztosra kell mennünk. Légy erős, Sparhawk. A Bhelliom nem akarja majd megtenni, amire kéred, ezért rá kell erőltetned az akaratod.
- Volt már dolgom makacs tárgyakkal - vonta meg a vállát a lovag.
- Ne vedd félvállról, Sparhawk. Ez sokkal elsöprőbb erejű lesz, mint amit eddig valaha is csináltam. Induljunk.
Folytatták az utat felfelé a spirális sziklaalagútban, miközben a kincseskamra vízesésének tompa moraja egyre halkabbá vált mögöttük. Aztán amikor pont a hallótávolság határára értek, a hang megváltozott, folyamatos zúgásból töredezett hangfoszlányokká, bonyolult, kaotikus mintává alakult - talán a barlang szerkezete torzította így el a visszhangokat. Sparhawk hangulata is vele együtt változott. Előtte egyfajta fáradt elégedettséget érzett, hogy végre sikerült elérniük a hosszú idő óta áhított céljukat, valamint félelemmel vegyes tiszteletet a gyermek-istennő megmutatkozása miatt. A sötét, nyirkos barlang most azonban már valamiért baljósnak és fenyegetőnek tűnt. Sparhawk olyasmit érzett, amit már kisgyermekkora óta nem tapasztalt. Félt a sötétségtől. A világító kardhegy vetette fénykörön túl, az árnyakban mintha sötét alakok lopóztak volna - rosszindulatú, arctalan lények. A lovag idegesen pillantgatott hátra a válla felett. A feketeségben valami mozgást látott. Nem is igazán mozgás volt, csak egy még sötétebb árnyék apró rezdülése. Amikor egyenesen odanézett, semmit nem vett észre, de amikor elfordította a tekintetét, a szeme sarkából megint érzékelte - egy felismerhetetlen forma lebegett a látómezője peremén. A lovagon szorongás lett úrrá.
- Bolondság - morogta, és megszaporázta a lépteit, hogy minél előbb kiérjenek a világosra.
Már alaposan benne jártak a délutánban, amikor kiléptek a barlangból, és a sötét folyosó után a nap még ragyogóbban sütött. A pandion nagyot sóhajtott, és benyúlt a zubbonyába.
- Még ne, Sparhawk - szólt rá Sephrenia. - Be akarjuk omlasztani a barlangot, de ugyanakkor nem szeretnénk, hogy azok a kiugró sziklák ránk zuhanjanak. Menjünk vissza a lovakhoz, majd onnan elintézzük.
- Megtaníthatnád nekem a varázslatot - mondta a lovag, miközben átküzdötték magukat a bejárat előtti tüskés bozóton.
- Nincs itt semmiféle varázslat. Nálad vannak a gyűrűk és az ékkő. Mindössze ki kell adnod a parancsot. Majd megmutatom, hogyan csináld, amikor leértünk.
Visszaereszkedtek a sziklás szurdokban a fűvel borított fennsíkra, előző éjszakai táborhelyükre. Majdnem alkonyat volt már, amikor elérték a sátrakat és a kipányvázott lovakat. Faran a fülét hátrasunyva kivillantotta a fogait, amikor Sparhawk közel ért hozzá.
- Mi bajod van? - kérdezte a pandion a rossz természetű harci mént.
- Érzi a Bhelliomot - világosította fel Sephrenia. - És nem tetszik neki. Egy ideig maradj távol tőle. - Méricskélő tekintettel vette szemügyre a hasadékot, ahonnan nemrég bukkantak elő. - Itt már elég biztonságos lesz - bólintott. - Vedd elő a Bhelliomot, és két kézzel emeld fel, hogy mindkét gyűrű hozzáérjen.
- A barlang felé kell fordulnom?
- Nem, a Bhelliom tudni fogja, mit akarsz tenni. Most idézd fel magadban a barlang belsejét - a látványát, a benyomásaidat, még a szagát is. Aztán képzeld el, hogy beomlik a teteje. A sziklák lezuhannak, felpattannak, gurulnak, és egyre magasabbra halmozódnak. Az omlás nagy zajjal jár. A bejáraton erős légmozgás kíséretében porfelhő csap ki. A barlang feletti hegygerinc az omlás miatt megroggyan, és valószínűleg néhány lavina is elindul. Ne hagyd, hogy bármi is elvonja a figyelmedet. Csak a képekre koncentrálj.
- Ez egy kicsit bonyolultabb, mint egy átlagos varázslat, nem?
- De igen. Szigorúan véve azonban ez nem is varázslat. Elszabadítod az elemi mágiát. Koncentrálj, Sparhawk. Minél részletesebb a kép, annál erősebben fog reagálni a Bhelliom. Amikor már határozottan előtted van minden, utasítsd a drágakövet, hogy cselekedjen.
- Ghwerig nyelvén kell beszélnem hozzá?
- Ezt sajnos nem tudom. Először próbálkozz elénül. Ha nem megy, majd áttérünk a trollra.
Sparhawk visszaemlékezett a barlang bejáratára, az előcsarnokra és a Ghwerig kincseskamrájába vezető hosszú, spirálisan süllyedő folyosóra.
- A vízesés felett is omlasszak be mindent? - kérdezte.
- Nem hiszem, hogy szükség lenne rá. A víz valahol lejjebb biztosan kibukkan a hegy alól. Ha beomlasztod, valaki felfigyelhet az eltűnésére, és elkezd vizsgálódni. Ráadásul az a csarnok elég különleges hely, nem gondolod?
- De, az.
- Akkor csak zárjuk le, és védjük meg örökre.
Sparhawk elképzelte, ahogy a barlang mennyezete hangos morajlással beomlik, és hatalmas porfelhő csap fel a lezuhanó szikladarabok nyomán.
- Mit mondjak neki?
- Hívd Kék Rózsának. Ghwerig is így nevezte, ezt biztosan felismeri.
- Kék Rózsa - szólalt meg Sparhawk parancsolóan -, omlaszd be a barlangot!
A zafír rózsa elsötétedett, a közepében pedig apró, dühös, vöröses szikrák gyúltak.
- Harcol ellened - szólt Sephrenia. - Mondtam, hogy nem adja meg magát könnyen. Abban a barlangban született, és nem akarja elpusztítani. Kényszerítsd, Sparhawk.
- Engedelmeskedj, Kék Rózsa! - vakkantotta a lovag, és minden csepp akaraterejét a kezében tartott drágakőre koncentrálta. Aztán hirtelen egy hatalmas erő szele csapott át rajta, és a zafír mintha lüktetni kezdett volna a tenyerében. Vad, felemelő érzés öntötte el, ahogy szabadjára engedte a kő hatalmát. Ez nem egyszerű elégedettség volt - inkább valahol a fizikai extázis határán mozgott.
Mély, elnyújtott morajlás hallatszott valahonnan lentről, és a föld megremegett a lábuk alatt. Messze alattuk hatalmas sziklák pattantak és morzsolódtak széjjel, ahogy a földrengés egymásnak feszítette őket. A szurdok felső végében, a Ghwerig barlangjának bejárata fölött tornyosuló sziklafal dőlni kezdett, majd betemette a bozótos völgykatlant, ahogy az alapzata egyszerűen eltűnt alóla. A leomló szirt dübörgése még ebből a távolságból is nagyon hangos volt, és néhány pillanat múlva a sziklatörmelék alól sűrű porfelhő emelkedett a magasba, melyet messzire sodort a hegyek között fújó állandó, egyenletes északkeleti szél. Sparhawk látómezejének a szélén valami ismét megrebbent, ugyanúgy, ahogy a barlangban - valami sötét és baljóslatú dolog.
- Hogy érzed magad? - kérdezte aggódva Sephrenia.
- Egy kicsit furcsán - ismerte el a lovag. - És mintha nagyon erős lennék.
- Ezt próbáld elfelejteni, inkább koncentrálj Aphraelre. Addig ne is gondolj a Bhelliomra, amíg ez az érzés el nem múlik. Tedd el, ne nézz rá.
Sparhawk visszadugta a zafírt a zubbonyába.
Kurik felnézett a szurdokra, melynek végében hatalmas sziklaomlás torlaszolta el a Ghwerig barlangjába vezető völgykatlant.
- Olyan véglegesnek tűnik - mondta szomorúan.
- Az is - bólintott Sephrenia. - A barlang biztonságban van. Uraim, törődjünk most már a magunk dolgával. Ne rágódjunk azon, amit megtettünk, különben folyamatosan azon gondolkodnánk, hogyan fordíthatjuk vissza a dolgot.
Kurik megfeszítette széles, izmos vállát, és körülnézett.
- Megyek tüzet rakni - jelentette be. Visszasétált a szurdok bejáratához, hogy tűzifát gyűjtsön, miközben Sparhawk áttúrta a csomagokat a főzéshez szükséges edényekért, szerszámokért meg valami vacsoránakvalóért.
Evés után szótlanul, csüggedten ülték körül a tüzet.
- Milyen volt, Sparhawk? - kérdezte egyszer csak Kurik. - Mármint a Bhelliomot használni. - Sephreniára nézett. - Nem baj, ha beszélünk róla?
- Majd kiderül. Gyerünk, Sparhawk, mondd el neki.
- Még sosem volt részem hasonló élményben - mondta a megtermett lovag. - Mintha egy pillanatra harminc méter magasra nőttem volna, és úgy éreztem, nem létezik olyan dolog, amire ne lennék képes. Azon kaptam magam, hogy keresek még valamit, amin használni tudnám... egy hegyet például, amit a földdel tehetek egyenlővé.
- Állj, Sparhawk! - szólt rá élesen Sephrenia. - A Bhelliom manipulálja a gondolataidat. Megpróbál arra csábítani, hogy használd az erejét, és minden egyes alkalommal erősödik a szorítása. Gondolj valami másra!
- Például Aphraelre - javasolta Kurik. - Vagy az is veszélyes?
- Ó, igen, nagyon veszélyes - mosolygott Sephrenia. - Ő még gyorsabban szerzi meg a lelkedet, mint ahogy a Bhelliom képes lenne rá.
- Egy kicsit későn jött a figyelmeztetésed, Sephrenia. Azt hiszem, a lelkem már az övé. Nagyon hiányolom.
- Felesleges. Még mindig itt van velünk.
A fegyvernök körülnézett.
- Hol?
- Bennünk, Kurik.
- Az nem teljesen ugyanaz.
- Most viszont tennem kell valamit a Bhelliommal - mondta a nő gondterhelten. - Sokkal erősebb a szorítása, mint vártam. - Felállt, és a személyes holmijait rejtő csomaghoz sétált. Egy ideig kotorászott benne, majd előhúzott egy kis vászonzsákot, egy nagy tűt és egy tekercs vörös fonalat. Kezébe vette a zacskót, és hímezni kezdett rá. Lassanként láthatóvá vált a furcsa, aszimmetrikus minta. Feszült arcát megvilágította a tűz vörös fénye, és miközben dolgozott, az ajka folyamatosan mozgott, halk szavakat mormolt.
- Ez nem lesz jó így, kicsi anya - jegyezte meg Sparhawk. - Különbözik a két oldala.
- Nem véletlenül. De most kérlek, maradj csendben, Sparhawk. Szeretnék koncentrálni. - Egy ideig folytatta a hímzést, majd egyszer csak beledöfte a tűt a ruhája ujjába, és a vászonzsákot a tűz fölé tartotta. Styr kántálása hangosabbá vált, a lángnyelvek pedig mintha szavai ritmusára táncoltak volna. A tűz hirtelen fellobbant, mintha meg akarná érinteni a zsákot. - Most, Sparhawk. - A lovag felé tartotta a zsák száját. - Tedd bele a Bhelliomot, de légy óvatos és határozott. Valószínűleg megint megpróbál szembeszállni veled.
A lovag nem teljesen értette, miről van szó, de ismét előhúzta a követ, és megpróbálta betenni a zsákba. Tiltakozó sikoly hangzott fel a fülében, és az ékkő is felforrósodott a markában. Úgy érezte, mintha szilárd sziklafalon próbálná keresztülnyomni a zafírt, az elméje pedig egyfolytában tiltakozott, azt kiabálta, hogy lehetetlen dologgal kísérletezik. Összeszorította a fogát, és még keményebben próbálkozott. A zafír rózsa végül egy szinte már hallható, éles sikollyal belecsúszott a zsákba, Sephrenia pedig összehúzta a tasak száját egy zsinórral. Bonyolult csomóval összekötötte a madzag végeit, aztán fogta a tűt, és átfűzött egy szál vörös cérnát a csomón.
- Kész. - Elharapta a cérnát. - Ez megteszi.
- Mit csináltál? - kérdezte Kurik.
- Ez egyfajta ima volt. Aphrael nem képes megfosztani a hatalmától a Bhelliomot, de el tudja fojtani annyira, hogy ne befolyásolhasson minket, vagy ne terjeszthesse ki másokra az akaratát. Nem tökéletes megoldás, de rövid időre megteszi. Később majd kitalálok valami maradandóbbat. Tedd el, Sparhawk. Próbáld meg a láncingedet mindig a zsák és a bőröd között tartani! Azt hiszem, az is segít valamennyit. Aphrael egyszer azt mondta, a Bhelliom nem szereti a fém érintését.
- Nem viszed egy kicsit túlzásba az óvatosságot, Sephrenia? - kérdezte a lovag.
- Nem tudom, Sparhawk. Még sosem volt dolgom a Bhelliomhoz fogható tárggyal, és el sem tudom képzelni, milyen korlátjai vannak a hatalmának. Annyit azonban tudok, hogy képes bárkit megfertőzni - még az elén istent vagy a styrek fiatal isteneit is.
- Kivéve Aphraelt - szólt közbe Kurik.
A nő a fejét rázta.
- Még Aphraelt is megkísértette a Bhelliom, amikor felhozta a barlangból, és átadta nekünk.
- Akkor miért nem tartotta meg?
- Szeretetből. Az istennőnk nagyon szeret minket, és ezért a szeretetért hajlandó volt megválni a Bhelliomtól. Az ékkő viszont nem ismeri a szeretet fogalmát. Lehet, hogy a végén ez lesz az egyedüli védelmünk ellene.
* * *
Sparhawk aznap éjjel nyugtalanul aludt, félálomban hánykolódott a takarója alatt. Kurik a tábortűz fénykörének határán őrködött, így Sparhawknak egyedül kellett megbirkóznia a rémálmaival. A Bhelliom a szeme előtt lebegett a levegőben, sötétkék mélye csábítóan izzott. Az izzás közepéből halk, hívogató dal hallatszott. Körülötte, szinte olyan közelségben, hogy majdnem megérintették a vállát, árnyak kavarogtak - egynél több, ebben biztos volt, de tíznél kevesebb. Az árnyak viszont egyáltalán nem voltak hívogatók vagy csábítók. Mintha csalódottság szülte haraggal lettek volna tele. A Bhelliom mögött Azash groteszk módon visszataszító, sárból emelt bálványa állt - a bálvány, amelyet Ghasekben darabokra tört, az, amely elrabolta Bellina lelkét. A bálvány arca most mozgott, a legelemibb érzelmek eltorzult arckifejezését tükrözte - vágy, mohóság, gyűlölet és végtelen megvetés, amely a teljes felsőbbrendűség érzéséből fakadt.
Sparhawk álmában küzdött, ide-oda hánykolódott. Azash húzta magához; a Bhelliom húzta magához; a gyűlöletes árnyak is húzták magukhoz. Egyiküknek sem tudott ellenállni, teste és lelke szinte darabokra szakadt a titáni erők hatására.
Üvölteni próbált, és végre felébredt. Felült, és észrevette, hogy csurom víz az izzadságtól. Káromkodott. Kimerült volt, de a rémálmokkal teli alvás nem jelentett gyógyírt a fáradtságára. Egy idő után visszafeküdt, és mivel mást nem tehetett, álmok nélküli feledésben reménykedett.
De újra kezdődött. Álmában ismét Azash-sal, a Bhelliommal és a gyűlölettel teli kísértetekkel küzdött.
- Sparhawk - szólalt meg egy vékony, ismerős hang a fülében -, ne hagyd, hogy megfélemlítsenek. Te is tudod, hogy nem árthatnak neked. Csak ijesztgetnek, többre nem képesek.
- De miért csinálják?
- Mert félnek tőled.
- Ennek semmi értelme, Aphrael. Én csak egy mindennapi ember vagyok.
A gyermek-istennő kacagása egy apró, ezüstcsengettyű csilingelésére emlékeztette.
- Néha olyan kis naiv tudsz lenni, atyám. Te teljesen más vagy, mint a többi élő vagy valaha élt ember. Bizonyos értelemben még az isteneknél is erősebb vagy. És most aludj. Nem hagyom, hogy bántódásod essen.
Puha csókot érzett az arcán, és a fejét mintha két apró kar ölelte volna körül, szinte anyai gyengédséggel. A rémálom kellemetlen képei elhomályosultak, majd végképp elenyésztek.
Mintha órák teltek volna el, mire Kurik belépett a sátorba, és megrázta a vállát.
- Mennyi az idő? - riadt fel Sparhawk.
- Éjfél körül járhat. Vedd fel a köpenyed, hideg van odakint.
Sparhawk felkelt, magára kapta páncélingét és zubbonyát, a derekára csatolta kardövét, majd a kis vászonzsákot bedugta a ruhája alá. Végül belebújt vastag utazóköpenyébe.
- Aludj jól - búcsúzott el barátjától, és elhagyta a sátrat.
A csillagok fényesen világítottak, és a hold sarlója éppen felemelkedett a keleti ormok szaggatott vonala fölé. Sparhawk távolabb sétált a tűz fénykörétől, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez. Lélegzete páraként gomolygott a hideg hegyi levegőben.
Az álom még mindig zavarta, bár az érzés egyre halványult. Az egyedüli emlék, amely élesen megmaradt benne, Aphrael ajkának puha érintése volt az arcán. Szorosan becsukta magában azt az ajtót, ahol a rémálmait tartotta, és megpróbált valami másra gondolni.
Az apró istennő időmanipuláló varázslata nélkül valószínűleg egy hetükbe is beletelik majd, mire elérik a partot, ahol találniuk kell egy hajót, amelyik átviszi őket a Thalesiai-szoros deirai oldalára. Wargun király mostanra már biztosan értesítette szökésükről az elén királyságok minden nemzetét. Óvatosan kell haladniuk, nehogy elkapják őket, de Emsatot még így sem kerülhetik el. Egyrészt fel kell szedniük Talent, másrészt pedig az elhagyatott partszakaszok felé ritkán járnak hajók.
A hegyek között nyáron is hideg volt a levegő; Sparhawk még jobban beburkolózott a köpenyébe. Rosszkedvű volt, és nyugtalan. Elgondolkodott az előző nap eseményein. A lovag vallási meggyőződése sosem fakadt túl mélyről, sokkal inkább volt elkötelezett a pandion rend, mint az elén hit iránt. Az egyház lovagjai nagyrészt azzal foglalatoskodtak, hogy biztonságosabbá tegyék a világot, és meghagyták másoknak a ceremóniákat, melyek a papság szerint istenük megelégedésére szolgálnak. Sparhawk sosem törődött igazán Istennel. Ma azonban sikerült átélnie néhány meglehetősen felkaroló lelki élményt. El kellett ismernie, hogy egy hozzá hasonló, pragmatikus beállítottságú ember sosincs igazán felkészülve az olyan vallási jellegű eseményekre, amilyenekkel a nap folyamán találkozott.
Miközben gondolkodott, keze - mintha csak saját akaratából tenné - lassan elindult zubbonya nyaka felé. Sparhawk elszántan előhúzta a kardját, a fegyver hegyét mélyen beledöfte a talajba, és ujjait szorosan a markolat köré fonta. Kényszerítette magát, hogy ne gondoljon a vallásra és a természetfeletti jelenségekre.
Most már majdnem vége volt. Az idő, amennyit királynőjének még az életét fenntartó kristályban kell töltenie, nem hetekben vagy hónapokban, hanem csupán napokban volt mérhető. Sparhawk és barátai bebarangolták az egész eosiai kontinenst, hogy rátaláljanak az egyetlen dologra, amely képes őt meggyógyítani, és a gyógyszer végre ott lapult a zubbonya alatt, egy vászonzsákban. Most, hogy nála van a Bhelliom, senki sem tudja megállítani őt. Ha kell, a zafír rózsával akár egész hadseregeket pusztíthat el. Hirtelen rádöbbent, min gondolkodik, és megrázta a fejét.
Viharvert arca elkomorodott. Ha a királynője biztonságban lesz, valami nagyon maradandót kell tennie Martellel, Annias primátussal és mindenkivel, aki segített nekik. Gondolatban végigfutott azoknak az embereknek a listáján, akiknek felelniük kell tetteikért. Kellemes gondolat volt, segített elütni az unalmas éjszakai órákat, és megakadályozta, hogy helytelen dolgokon gondolkodjon.
* * *
Hat nappal később, alkonyatkor egy dombgerincen átkelve végre megpillantották maguk alatt Thalesia fővárosának füstös fáklyákkal és gyertyákkal megvilágított ablakait.
- Szerintem ti várjatok itt - mondta Kurik Sparhawknak és Sephreniának. - Wargun mostanra valószínűleg már gondoskodott róla, hogy Eosia minden településen felismerjenek titeket. Én bemegyek a városba, és megkeresem Talent. Aztán meglátjuk, mit tehetünk a hajó ügyében.
- Biztos vagy benne, hogy ez a jó megoldás? - kérdezte Sparhawk. - Lehet, hogy a te személyleírásodat is szétküldte Wargun.
- Wargun nemes - mordult fel Kurik -, és a nemesek nem sokat törődnek a szolgákkal.
- De te nem vagy szolga - ellenkezett a lovag.
- Hivatalosan az vagyok, Sparhawk, és Wargun is annak látott... már amikor elég józan volt ahhoz, hogy lásson valamit. Majd útközben elkapok egy utazót, ellopom a ruháját, így könnyen bejutok Emsatba. És kérek pénzt, lehet, hogy meg kell vesztegetnem egy-két embert.
- Elének... - sóhajtotta Sephrenia, miközben a lovaggal letértek az útról, Kurik pedig elvágtatott a város felé. - Hogyan kerültem én kapcsolatba ilyen gátlástalan emberekkel?
Az alkonyi napfény lassan halványulni kezdett, és a magas, gyantás törzsű fenyőfák egyre jobban beleolvadtak az árnyakba. Sparhawk kipányvázta Farant, a málháslovukat és Ch`ielt, Sephrenia fehér poroszkáját. Aztán leterítette köpenyét a füves talajra, hogy a nő leülhessen.
- Mi a baj, Sparhawk?
- Talán csak fáradt vagyok. - A lovag megpróbált úgy tenni, mintha nem lenne fontos. - És ha befejezel valamit, utána mindig jön egy kis visszaesés.
- De most többről van szó, jól gondolom?
A férfi bólintott.
- Nem voltam felkészülve arra, ami a barlangban történt. Valahogy túl közvetlennek és személyesnek tűnt minden.
- Nem akarlak megsérteni, Sparhawk, de az elén vallás túlságosan intézményesítetté vált, és egy intézményt nagyon nehéz szeretni. A styrek istenei sokkal közelibb kapcsolatban állnak követőikkel.
- Azt hiszem, jó elénnek lenni. Könnyebb. Az istenekkel való személyes kapcsolat túlságosan felkavaró lehet.
- Nem szereted Aphraelt? Legalább egy kicsit?
- De, természetesen szeretem. Sokkal kényelmesebb volt, amikor még csak Furulyaként ismertem, de így is szeretem. - Elfintorodott. - Te most az eretnekség felé terelgetsz engem, kicsi anya - nézett a nőre vádlón.
- Nem hiszem. Aphrael jelen pillanatban csak a szeretetedet kéri. Az imádatodat nem... egyelőre.
- Pontosan ez az "egyelőre" zavar engem. De biztosan ez a megfelelő időpont egy teológiai vitára?
Az út felől patacsattogás hallatszott, és a láthatatlan lovasok Sparhawk és Sephrenia rejtekhelyétől nem messze állították meg hátasaikat. Sparhawk felpattant, és már nyúlt is a kardja után.
- Valahol itt kell lenniük - mondta egy durva hang. - A szolgája most lovagolt be a városba.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele - hallatszott egy másik hang -, de én nem vagyok olyan lelkes a keresésben.
- Hárman vagyunk - mordult rá az első hang.
- És szerinted ez számít neki? Ő az egyház lovagja. Valószínűleg könnyedén levág mindhármunkat, és még csak meg sem izzad. Márpedig holtan nem kapjuk meg a pénzünket.
- Igazad van - szólalt meg a harmadik férfi. - Szerintem egyelőre a legjobb az lenne, ha csak megtalálnánk a rejtekhelyüket. Ha tudjuk, hol vannak pontosan, és melyik úton mennek tovább, már könnyű lesz csapdát állítani nekik. Egyházi lovag vagy sem, egy nyílvessző a hátába biztosan neki is megárt. A nő egy fehér hátason lovagol, így még könnyebb lesz megtalálnunk őket.
A láthatatlan lovak továbbindultak, Sparhawk pedig visszalökte a hüvelyébe félig előhúzott kardját.
- Wargun emberei? - kérdezte suttogva Sephrenia.
- Nem hiszem - morogta a lovag. - Wargun egy kicsit valóban szeszélyes tud lenni, de akkor sem küldene utánunk fizetett bérgyilkosokat. Legfeljebb egy kicsit üvöltözni akar velem, esetleg egy időre bedugni valamelyik börtönbe, de nem hiszem, hogy annyira dühös lenne, hogy megölessen... legalábbis nagyon remélem.
- Akkor valaki más?
- Úgy tűnik. - Sparhawk összevonta a szemöldökét. - De nem emlékszem, hogy mostanában megsértettem volna valakit Thalesiában.
- Annias keze messzire elér, kedvesem - emlékeztette a nő.
- Igazad lehet, kicsi anya. Maradjunk csendben, és tartsuk nyitva a fülünket Kurik visszaérkezéséig.
Körülbelül egy óra múlva egy újabb ló óvatos poroszkálását hallották az Emsatba vezető göröngyös földút felől. A ló megállt az egyik emelkedő tetején.
- Sparhawk? - A hang valahonnan ismerősnek tűnt.
A lovag kardja markolatára csúsztatta a kezét, és gyors pillantást váltott Sephreniával.
- Tudom, hogy valahol itt vagy, Sparhawk. Nem kell megijedned, Tel vagyok. A fegyvernököd mondta, hogy be akartok jutni a városba. Stragen küldött értetek.
- Itt vagyunk - szólalt meg Sparhawk. - Várj, rögtön odamegyünk. - Sephreniával kivezették az útra a lovaikat, ahol ugyanaz a szőke hajú bandita várt rájuk, aki Ghwerig barlangja felé Heid városáig kísérte őket.
- Be tudsz juttatni minket a városba? - kérdezte Sparhawk.
- Mi sem könnyebb - vonta meg a vállát Tel.
- Hogyan viszel át minket a kapuőrségen?
- Egyszerűen belovagolunk. A kapuőrök Stragen emberei. Ez egy kicsit leegyszerűsíti a dolgot. Mehetünk?
Emsat jellegzetes északi város volt, a meredek háztetők arra utaltak, hogy télen igen sok hó esik. Az utcák keskenyek voltak és kanyargósak, és alig néhány emberrel találkoztak. A lovag azonban gyanakodva nézelődött, mert nem felejtette el a három rájuk vadászó bérgyilkost.
- Légy óvatos Stragennel, Sparhawk - figyelmeztette a pandiont Tel, amikor beértek egy szegényebb városrészbe a kikötő mellett. - Ő egy valódi gróf törvénytelen fia, és egy kicsit érzékeny a származására. Szereti, ha "méltóságos uram"-nak szólítjuk. Ez persze ostobaság, de nagyon jó vezetőnk, ezért belemegyünk a játékaiba. - Rámutatott egy szeméttel teliszórt utcára. - Erre megyünk.
- Hogy van Talen?
- Most már lenyugodott, de amikor idehoztuk, nagyon dühös volt rád. Olyan szavakat mondott, amilyeneket még nem is hallottam.
- El tudom képzelni. - Sparhawk úgy döntött, megbízhat az útonállóban. Ismerte Telt, és tudta, hogy valamennyire lehet rá számítani. - Mielőtt jöttél, néhány férfi lovagolt el a rejtekhelyünk mellett. Minket kerestek. A te embereid voltak?
- Nem, én egyedül jöttem.
- Valahogy sejtettem. Ezek a fickók arról beszéltek, hogy teletűzdelnek nyílvesszőkkel. Stragen hajlandó lenne részt venni ilyesmiben?
- Az kizárt dolog, Sparhawk - felelte határozottan Tel. - Te és a barátaid a tolvajok védelmét élvezitek. Stragen ezt sosem sértené meg. De majd megemlítem neki a dolgot, ő majd gondoskodik róla, hogy ezek a kóbor íjászok ne kerülhessenek a hátatokba. - Tel dermesztő kacajt hallatott. - Valószínűleg sokkal jobban idegesíti majd, hogy engedély nélkül jöttek a területére, mint hogy rátok vadásznak. Emsatban Stragen engedélye nélkül senki sem lophat egyetlen rézérmét sem, vagy nem vághatja el valakinek a nyakát. Erre nagyon gondosan ügyel.
A szőke útonálló egy deszkákkal elfedett ablakú raktárházhoz vezette őket, az utca végében. Megkerülték az épületet, leszálltak a lóról, és a hátsó ajtónál őrködő, két markos útonálló beengedte őket.
A raktár belső tere meghazudtolta lepusztult külsejét; nem sokkal volt kevésbé fényűző, mint egy palota. A kívülről bedeszkázott ablakok előtt vörös függönyök lógtak, a recsegő padlót sötétkék szőnyegekkel terítették le, és a durva deszkafalakat finom falikárpitok mögé rejtették. A felső szintre egy fényesre polírozott fából készült csigalépcső vezetett fel, és az előteret egy kristálycsillár gyertyáinak lágy, meleg fénye világította be.
- Bocsássatok meg egy pillanatra. - Tel eltűnt az egyik oldalajtó mögött, és nem sokkal később krémszínű zekében és kék nadrágban bukkant elő újra. Az oldalán karcsú vívótőr lógott.
- Elegáns - jegyezte meg Sparhawk.
- Stragen egy újabb bolondsága - horkantott Tel. - Én dolgozó ember vagyok, nem ruhatár. Menjünk fel, bemutatlak titeket a méltóságos úrnak.
A felső szint - ha lehet - még előkelőbben volt berendezve, mint az alsó. A padlót drága, bonyolult mintázatú parketta fedte, a falakat pedig fényes, lakkozott fapanelek borították. Széles folyosók vezettek az épület hátsó része felé, és a tágas termet aranyló fénybe borították a kristálycsilláron és kandelábereken égő gyertyák. Úgy tűnt, valamiféle mulatság közepébe csöppentek. Az egyik sarokban különböző képzettségi fokon álló zenészek kvartettje fűrészelte közönyösen a hangszereket, középen pedig színes ruhás tolvajok és utcalányok keringtek egymás körül a legújabb tánc affektáló lépéseivel. Bár mindannyian elegáns ruhákat viseltek, a férfiak borostásak voltak, a nők pedig fésületlenek és koszosak. Az éles kontraszt az egész képnek valamiféle rémálomszerű kisugárzást kölcsönzött, melyet csak tovább erősített az időnként felhangzó durva, érdes hangú kacagás.
A helyiség középpontjában egy sovány férfi helyezkedett el, akinek gondos munkával bodorított hajfürtjei csipkés gallérjára omlottak. Fehér atlaszselyem ruhát viselt, és a széket, amelyen a terem távolabbi végében foglalt helyet, nem lehetett volna trónnak nevezni - csak majdnem. A férfi arcán gunyoros kifejezés ült, szeméből mélabú és fájdalom sugárzott.
Tel megállt a lépcső tetején, és váltott néhány szót az ott várakozó elegáns, vörös libériát viselő, kezében hosszú pálcát tartó zsebmetszővel. A fehér hajú csirkefogó megfordult, botja végét háromszor a padlóhoz ütögette, majd dörgő hangon megszólalt:
- Méltóságos uram, Tel márki szeretné önnek bemutatni Sir Sparhawkot, az egyház lovagját, az eléniai királynő bajnokát!
A vékony férfi felállt, és összeütötte a tenyerét. A zenészek azonnal abbahagyták a nyekergést.
- Fontos vendégeink érkeztek, drága barátaim - mondta a táncosoknak. A hangja nagyon mély volt, és érezhetően erősen ügyelt a beszédére. - Köszöntsük illő tisztelettel a legyőzhetetlen Sir Sparhawkot, ki karja erejével védi anyaszentegyházunkat. Kérem, Sir Sparhawk, jöjjön közelebb, hogy megfelelőképpen üdvözölhessük önt.
- Szép kis beszéd - mormolta Sephrenia.
- Nem is lehet más - súgta vissza gúnyosan Tel. - Az elmúlt egy órában valószínűleg csak ezt gyakorolta. - A szőke hajú útonálló átvezette őket a táncosok tömegén, akik esetlen előkelőséggel hajoltak meg előttük.
Amikor elérték a fehér szaténruhás férfit, Tel is meghajolt.
- Méltóságos uram, van szerencsém bemutatni önnek Sir Sparhawkot, a pandion lovagot. Sir Sparhawk, ő Stragen méltóságos úr.
- A tolvaj - tette hozzá keserű gúnnyal a megnevezett, elegáns meghajlás kíséretében. - Megtiszteli szerény hajlékomat, lovag uram.
Sparhawk viszonozta a gesztust.
- Enyém a megtiszteltetés, méltóságos uram. - A lovag elkeseredett igyekezettel próbált komoly maradni, és nem mosolyogni a felfuvalkodott piperkőc színjátékán.
- Végre találkozhattunk, lovag uram - mondta Stragen. - Fiatal barátja, Talen már hosszasan ecsetelte nekünk az ön hőstetteit.
- Talen néha hajlamos a túlzásokra, méltóságos uram.
- És a hölgy?
- Sephrenia, a titkok oktatója.
- Drága húgom - szólalt meg Stragen hibátlan styr kiejtéssel -, megengeded, hogy köszöntselek?
Ha Sephrenia meg is lepődött különös vendéglátójuk nyelvtudásán, semmi jelét nem adta. Kinyújtotta a kezét, és Stragen megcsókolta mindkét tenyerét.
- Meglepő, méltóságos uram, hogy a világnak ezen a részén, a rengeteg barbár elén között végre egy civilizált emberrel is találkozom.
A férfi nevetett.
- Nem különös, kedves Sparhawk, hogy még a makulátlan styreknek is megvannak a maguk előítéletei? - A szőke ál-arisztokrata körülnézett a teremben. - De félbeszakítottuk a mulatságot. Az embereim szeretik az ilyen kis haszontalanságokat. Szerintem vonuljunk vissza, hadd folytatódjék a bál. - Felemelte a hangját, hogy az összes kiöltözött bűnöző hallja. - Kedves barátaim, kérem, bocsássanak meg nekem. A vendégeimmel most egy időre elvonulunk beszélgetni, de önök ne zavartassák magukat, továbbra is mulassanak jól. - Egy pillanatra elhallgatott, és jelentőségteljesen az egyik elragadó, sötét hajú lányra nézett. - Remélem, nem felejtette el a legutóbbi bál utáni beszélgetésünket, grófnő - mondta szigorúan. - Bár elismeréssel adózom csodálatos üzleti érzékének, örülnék, ha a tárgyalásait és az azt követő eseményeket inkább félrevonulva, és nem a táncterem közepén intézné. Kétségtelenül nagyon szórakoztató, mi több, tanulságos volt, de meglehetősen zavarta a táncosokat.
- Az is egyfajta tánc, Stragen - szólalt meg a lány durva, leginkább a malac visítására emlékeztető orrhangon.
- Ó, ezt elismerem, grófnő, de mostanában a függőleges tánc a divat. A vízszintes még nem hódította meg az előkelőbb köröket, nekünk pedig mégiscsak követnünk kell a divatot, nem igaz? - Telhez fordult. - Köszönöm a ma esti szolgálatait, márki - mondta a szőke férfinak. - Kétlem, hogy valaha is meg tudom önnek hálálni. - Bágyadt mozdulattal az orrához emelt egy parfümmel átitatott kendőt.
- A szolgálat nekem elegendő fizetség, méltóságos uram - hajolt meg mélyen a férfi.
- Nagyon jó, Tel - biccentett elismerően Stragen. - Lehet, hogy a közeljövőben grófi címet adományozok önnek. - Megfordult, és kivezette Sparhawkékat a bálteremből. Amint kiértek a helyiségből, a viselkedése gyökeresen megváltozott. Az unalmas előkelőség álarca lehullt, és a tekintete éberré, keménnyé vált. Egy életveszélyes ember tekintetévé.
- Remélem, nem zavart meg ez a kis színjáték, Sparhawk - fordult a lovaghoz. - Talán úgy gondolod, valami hasonló hely illene hozzánk, mint Platime cimmurai pincéje vagy Melan aciei padlástere.
- Azok túlságosan közönségesek, méltóságos uram - felelte Sparhawk óvatosan.
- Hagyjuk ezt a méltóságos uramozást, Sparhawk. Ez csak pózolás... legalábbis nagyrészt. Viszont nem csak annyi értelme van, hogy kielégítsem a szeszélyes igényeimet. A nemesség sokkal nagyobb vagyonhoz fér hozzá, mint a közemberek, ezért az embereimet arra képzem, hogy inkább a lusta és gazdag nemeseken szedjék meg magukat, mint a szegény dolgozókon. Hosszú távon sokkal kifizetődőbb. Ám attól tartok, még nagyon hosszú út áll előttük. Tel például elég jól halad, de félő, hogy a grófnőből sosem faragok igazi nemeshölgyet. A lelke egy utcalányé, és ez a hang... - Megborzongott. - Mindenesetre arra tanítom az embereimet, hogy nemesi címeken szólítsák egymást, és használják az udvari beszédformulákat, hogy felkészülten foghassanak hozzá a komolyabb feladatokhoz. Természetesen ettől mi még mindannyian tolvajok, szajhák és gyilkosok maradunk, de az áldozataink felsőbb osztályból származnak.
Beléptek egy nagyobb, jól megvilágított helyiségbe, ahol egy hatalmas méretű ágyon ülve Kurik és Talen várt rájuk.
- Kellemes utad volt, nagyuram? - kérdezte Talen Sparhawkot, éppen csak hajszálnyi sértődöttséggel a hangjában. A fiú díszes zekét és harisnyát viselt, Sparhawk most látta először megfésülködve. Elegánsan meghajolt Sephrenia előtt. - Kicsi anya - köszöntötte a nőt.
- Látom, foglalkozott egy keveset a mi kis csavargónkkal, Stragen - jegyezte meg Sephrenia.
- A fiatalúrnak volt néhány kellemetlen szokása, amikor megérkezett hozzánk, kedves hölgyem - válaszolta az úri bűnöző. - Utólagos engedelmével csiszolgattam rajta valamicskét.
- Fiatalúr? - hökkent meg a pandion.
- Van néhány előnyös tulajdonságom, Sparhawk - nevetett Stragen. - Amikor a sors vagy a puszta szerencse valakinek egy címet adományoz, nincs mód az illető előnyös tulajdonságainak és méltóságának megítélésére. Én azonban minden emberemet ismerem, és ki tudom választani számára a megfelelő nemesi rangot, és a hozzá tartozó megszólítást. Rögtön láttam, hogy a ifjú Talen kiemelkedően nagy tehetség, ezért hercegi címet adományoztam neki. Adj nekem három hónapot, és bemutatom az udvarban. - Leült egy nagy, kényelmes székbe. - Foglaljatok helyet, barátaim, és mondjátok el, miben lehetnék még a segítségetekre.
Sparhawk odahúzott egy széket Sephreniának, majd maga is letelepedett, vendéglátójuktól nem messze.
- Amire jelen pillanatban a legnagyobb szükségünk volna, barátom, az egy hajó, amely elvisz minket Deira északi partvidékére.
- Én is pont erről akartam beszélni veled, Sparhawk. Ez a kitűnő ifjú tolvaj itt azt mondta, hogy a végcélotok Cimmura, és azt is elárulta, hogy az északi királyságokban kellemetlen találkozásokban lehet részetek. A mi részeges királyunk nem szereti a szökevényeket, és ha jól értettem, jelenleg nem nagyon kedvel titeket. Eosia nyugati felében mindenféle személyleírások keringenek rólatok. Nem volna gyorsabb és biztonságosabb egyenesen Cardosba menni, ahonnan lovon már hamar ott lehetnétek Cimmurában?
Sparhawk megfontolta az ötletet.
- Én arra gondoltam, hogy Deira egy elhagyatott vidékén partra szállunk, és a hegyeken át indulunk délre.
- Az nagyon hosszú út, Sparhawk, és túlságosan veszélyes egy menekülő ember számára. Minden vidéken vannak néptelen partszakaszok, és biztos vagyok benne, hogy Cardos mellett is találunk egy számodra megfelelőt.
- Találunk?
- Azt hiszem, én is veletek tartok. Bár csak most találkoztunk először, megkedveltelek. Emellett üzleti ügyben beszélnem kell Platime-mal is. - Felállt a székről. - Hajnalban vár rátok a hajóm a kikötőben. Addig magatokra hagylak titeket. Biztos vagyok benne, hogy fáradtak és éhesek vagytok a hosszú út után, nekem pedig vissza kell térnem a bálba, mielőtt még a grófnő ismét belelendül a táncterem közepén. - Meghajolt Sephrenia felé. - Jó éjt, kedves nővérem - mondta styr nyelven. - Aludj jól. - Biccentett Sparhawknak, és elhagyta a szobát.
Kurik felállt, az ajtóhoz sétált, és kinézett rajta.
- Nem hiszem, hogy ez az ember teljesen normális, Sparhawk - mondta halkan.
- Ó, dehogynem - vigyorgott Talen. - Van néhány furcsa elképzelése, de némelyik egészen működőképes. - A fiú odalépett Sparhawkhoz. - Jól van, hadd lássam.
- Mit akarsz látni?
- A Bhelliomot. Nem is egyszer tettem kockára az életemet, hogy sikerüljön megszerezni, aztán az utolsó pillanatban egyszerűen itt hagytatok. Annyit legalább megérdemlek, hogy lássam.
- Biztonságos? - nézett Sparhawk Sephreniára.
- Nem tudom. A gyűrűkkel elméletileg meg lehet fékezni... legalábbis részben. Csak egyetlen pillantást, Talen. Nagyon veszélyes.
- Az ékkő az ékkő - vont vállat a fiú. - Mindegyik veszélyes. Amit egy ember birtokol, azt egy másik általában megpróbálja ellopni, és ez vezet a legtöbb gyilkossághoz. Én az arany pártján állok. Mindegyik ugyanúgy néz ki, és bárhol el tudod költeni. A drágaköveket nehéz pénzre váltani, és az emberek az idejük nagy részét arra áldozzák, hogy megóvják őket... És ez nagyon fárasztó dolog. Hadd nézzem, Sparhawk!
A lovag elővette a vászonzsákot, kioldotta rajta a csomót, és jobb tenyerébe rázta a csillogó, kék ékkövet. Látóterének peremét azonnal elhomályosította valami, és mintha hűvös léghullám csapott volna át rajta. A felvillanó árnyék valamiért újra előhozta a rémálom képeit, és szinte érezte azoknak a fenyegető alakoknak a tolakodó, fölé tornyosuló jelenlétét - ugyanúgy, mint egy héttel ezelőtt.
- Istenem! - lehelte Talen. - Ez hihetetlen! - Egy darabig csak bámulta a rózsát, majd hirtelen megborzongott. - Tedd el, Sparhawk! Nem akarom látni többé.
Sparhawk visszacsúsztatta a Bhelliomot a zsákba.
- Igazából inkább vérvörösnek kellene lennie - mondta Talen komoran. - Amennyi ember meghalt miatta... - Sephreniára nézett. - Furulya tényleg egy istennő volt?
- Látom, Kurik beszélt róla. Igen, az volt. A styrek egyik fiatal istene.
- Kedveltem - ismerte el a fiú. - Amikor éppen nem bosszantott. De ha ő egy isten... vagyis istennő, akkor bármilyen korúnak kinézhetett volna, nem?
- De igen. 

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:
Elenium trilógia:
A zafír rózsa
A rubin lovag
A gyémánt trón

Belgariad ciklus
A prófécia gyermeke
A mágia királynője
A varázsló játszmája
A Nyugat Hadura
A mágusok végjátéka

A szerző életrajza