David Eddings: A mágia királynője
Írta: Galgóczi Tamás | 2004. 08. 18.
A sorozat második kötete (is) a már-már Eddings védjegynek számító legendával kezdődik, melyből újabb részletet ismerünk meg a gonosz isten, Torak bukásának körülményeiről (pusztulása sajnálatos módon szóba sem kerül).
Az előző részben már megismertük történetünk főszereplőjét, Gariont, a vidéken nevelkedő árva fiút, aki akarata ellenére olyan események közepébe csöppen, amit se nem kíván, se nem élvez. De egy meglehetősen homályos múlttal rendelkező tizenéves (nénikéje és „nagyapja” egyelőre csak részleteket mond) még fiatal saját sorsának irányításához, ezért ezt mások teszik meg helyette.
Szívem szerint arra biztatnám, hogy úgymond dőljön hátra és élvezze az utazást (ami egyre inkább egy, az egész földrészt bejáró túrának tűnik), és igyekezzen minél többet ellesni azoktól a férfiaktól, akik egyre nagyobb számban csatlakoznak a kicsiny csapathoz (legalábbis úgy tűnik).
Saját „szakmájában” mindegyikük profi, és az egy szem kovácsot leszámítva nem ma kezdték a világjárást.
Garion azonban mindezeken felül (értsd világjárás, ismerkedés, bámulás) még arra is szakít időt, hogy megmártózzon az önsajnálat és a fiatalkori lázadás dágványában, így sikerül egy jókora „miért-nem-értenek-meg” hangulatot kialakítania magában (persze közelébe sem jut Harry Potter ötödik kötetéhez), ahelyett, hogy jobban odafigyelne pár apróságra.
Neki köszönhetően – hiszen továbbra is csak azt látjuk, halljuk, amit ő – még mindig nem ismerjük azokat a jóslatokat, amelyek közeli világvégét ígérnek. Miatta nem tudunk meg többet ellenségeiről, akik egyébiránt legjobb tudásukkal igyekeznek megakadályozni a csipet csapat előrehaladását. Végül, de nem utolsó sorban – önmagától való félelme késlelteti személyes megismerkedésünket a mágiával.
Mint valami jól sikerült útikönyv, Eddings országról-országra haladva képes egymástól eltérő államformákat és helyi szokásokat kitalálni, és mindezt úgy építi fel, hogy a cselekmény és a történet töretlen lendülettel haladjon előre. Továbbra is nagyon tetszik, hál istennek még van pár kötet hátra.
A szerző életrajza
Részlet a regényből
Az előző részben már megismertük történetünk főszereplőjét, Gariont, a vidéken nevelkedő árva fiút, aki akarata ellenére olyan események közepébe csöppen, amit se nem kíván, se nem élvez. De egy meglehetősen homályos múlttal rendelkező tizenéves (nénikéje és „nagyapja” egyelőre csak részleteket mond) még fiatal saját sorsának irányításához, ezért ezt mások teszik meg helyette.
Szívem szerint arra biztatnám, hogy úgymond dőljön hátra és élvezze az utazást (ami egyre inkább egy, az egész földrészt bejáró túrának tűnik), és igyekezzen minél többet ellesni azoktól a férfiaktól, akik egyre nagyobb számban csatlakoznak a kicsiny csapathoz (legalábbis úgy tűnik).
Saját „szakmájában” mindegyikük profi, és az egy szem kovácsot leszámítva nem ma kezdték a világjárást.
Garion azonban mindezeken felül (értsd világjárás, ismerkedés, bámulás) még arra is szakít időt, hogy megmártózzon az önsajnálat és a fiatalkori lázadás dágványában, így sikerül egy jókora „miért-nem-értenek-meg” hangulatot kialakítania magában (persze közelébe sem jut Harry Potter ötödik kötetéhez), ahelyett, hogy jobban odafigyelne pár apróságra.
Neki köszönhetően – hiszen továbbra is csak azt látjuk, halljuk, amit ő – még mindig nem ismerjük azokat a jóslatokat, amelyek közeli világvégét ígérnek. Miatta nem tudunk meg többet ellenségeiről, akik egyébiránt legjobb tudásukkal igyekeznek megakadályozni a csipet csapat előrehaladását. Végül, de nem utolsó sorban – önmagától való félelme késlelteti személyes megismerkedésünket a mágiával.
Mint valami jól sikerült útikönyv, Eddings országról-országra haladva képes egymástól eltérő államformákat és helyi szokásokat kitalálni, és mindezt úgy építi fel, hogy a cselekmény és a történet töretlen lendülettel haladjon előre. Továbbra is nagyon tetszik, hál istennek még van pár kötet hátra.
A szerző életrajza
Részlet a regényből