Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

2013 legmaradandóbb könyvélményei

Ismét eltelt egy év és ismét gyorsabban, mint vártuk. Mi pedig újfent számos maradandó könyvélménnyel lettünk gazdagabbak – s mivel szeretjük élményeinket megosztani hűséges olvasóinkkal, nem tudtuk megállni, hogy ne szedjük listába ezen könyveket. Hagyományainkhoz híven ezúttal is személyes és kimondottan szubjektív élménybeszámolóra törekedtünk – célunk nem az év legjobb, legszebb, legfontosabb, legsikeresebb könyveinek összegyűjtése – épp elég ilyen lista kering internet-szerte úgyis – pusztán az, hogy játékos formában megmutassuk: nekünk ilyen volt a 2013-as (könyves) év.

 

Az eredmény híven tükrözi szerkesztőségünk „sokszínűségét” – van itt minden, ókori gondolkodóktól klasszikusokon át kortárs szépirodalomig, de nem maradhat ki a krimi, a képregény és a fantasy sem. Úgy vélem, nyugodtan elmondhatjuk: könyves szempontból remek év áll mögöttünk. Reméljük, a most kezdődő még remekebb lesz!

 

 

Baranyi Katalin


Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek

 

Meghatározó könyv lett az életemben, pedig amikor először kézbe vettem a maga tényleges valóságában, kemény kötésével, hatszázhetven oldalával, még egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy tetszeni fog. Ma sem tudom, milyen is ez a regény: csak azt, hogy jó. Nagy, monumentális, óriási ívű mítoszregény, posztmodern sci-fi, groteszk játék emberekkel, istenekkel, szavakkal... Az istenek lelátogatnak a Földre, mivel problémáik támadtak az Egekkel. Az emberek viszont rendre az istenektől várnák sorsuk megoldását, miközben azok még azon sem akarnak változtatni, hogy megjelenésükkel mindenhol elfogy a kávé és eltűnnek a vasalók... Szerelem, őrület, boldogság, barátság - számos mindennapi hős különös magántörténete fonódik össze különleges egészbe e furcsa regényben. Nem biztos, hogy minden világos lesz, ha befejezted, de azt megígérhetem, hogy napokig tartó gondolkodni valót fog adni.

 

 

Bauman Tamás

 

Marcus Aurelius: Elmélkedések

 

Ki bír egymagában eligazodni a modern élet útvesztőjében? Most akkor ki is vagyok, amikor egyik oldalról azt kapom, hogy „Valósítsd meg önmagad!”, vagy „Ezt megérdemled!”, „Ez jár neked”, „Erre képes vagy”, míg a másik oldalról izomból döngölnek a földbe, vagy ha valami jót teszek, elveszik tőlem a dicsőséget, lehurrognak és akikkel elvileg együtt kellene dolgoznom, azok direkt keresztbe tesznek? Nem hiába dívik manapság többek közt Müller Pétert és Coelho-t, vagy esetleg a totális igénytelenség szintjét jelentő fészbúk-bölcsességeket olvasni. Nem vitatom (az első kettő) szükségességét és hasznosságát, engem valahogy mégsem tudtak megragadni. Viszont Marcus Aurelius elmélkedései nemes egyszerűségükben, többnyire teljesen hétköznapi emberi helyzeteket is megjelenítő, a természetből vett példái azonnal magukkal ragadtak. Szövegeit nem lehet nagy adagokban olvasni, hiszen az egyszerű példák, a hétköznapi fogalmazásmód, és a témák alapos körbejárása olyan mély és valóban igaz gondolatokat közvetít, amik akár egész napra elegendőek. Ha az ember tényleg a mélyükre néz, és szigorú önfegyelemmel – lassan – ezeket betartva próbál élni, nem csak mindennapi élete telik meg értékekkel, de könnyebben fogja kezelni az emberi természet negatív megnyilvánulásait, vagy épp apróbb dolgokban is örömét leli. Az idei évben ez a könyv sokkal többé vált számomra, mint jó tanácsok gyűjtőhelyévé – sokkal inkább irányjelző lett, ami mentén nem csak egyszerűbb, de örömtelibb is haladni az élet bonyolult ösvényén.     

 

 

Bodor Máté

 

Jussi Adler-Olsen: Palackposta

 

Talán minden fontos momentumból az életben az első az, ami legjobban beleég az ember emlékezetébe, s én is így voltam az első skandináv krimimmel. Agatha Christie-n szocializálódtam, tehát a pszichológia és a krimi házassága nem volt idegen számomra. De a skandináv krimikben megtalálható átitatottság, a kidolgozottság, a mélységek még a legjobb Poirot történetben is kisebb koncentrátumban vannak jelen. Az író patikamérlegen méri ki a feszültséget, keveri össze az eseményszálakat, hogy egy megfelelő összetételű gyógyír váljon belőlük az olvasni vágyó lelkére.

 

 

 

Galamb Zoltán

 

Parti Nagy Lajos: Mi történt avagy sem

 

Néhol varázslatosan gyönyörű, máskor sokkolóan és elkeserítően sivár történeteivel Parti Nagy oly könyörtelenséggel mutatja be a mai magyar valóságot, hogy az szinte fizikailag fáj. Nehéz belenézni ebbe a tükörbe, de még mindig jobb, mint ha hazudnánk magunknak. És ugyan ez még mindig a mások élete, mi több, zömében tiszta fikció, ha nem is katartikusan, mégis megtisztít valamennyire. Persze nagyon jó lenne, ha mihamarabb úgy érezhetnénk, hogy e történetek csupán egy gazdag képzeletű író sötét és komor kitalálmányai, félek, sokáig együtt kell még élnünk ezekkel a hibákkal és problémákkal.

 

 

 

Galgóczi Móni

 

Jo Nesbø: Kísértet

 

Nem hittem volna, hogy lesz könyv, ami jobban megrendít egy adott témával, jelenet esetben a droggal kapcsolatban, mint Irvine Welsh kultuszkönyve, a Trainspotting, de megtörtént – a Kísértet befejezése után nem találtam szavakat, csak ültem letaglózottan, kiábrándultan, összetörten és reménytelenül. Olyan érzés volt, mintha egy szörny először felfalt, kicsit megcsócsált, majd visszaköpött volna. Viszont míg odabent voltam, szinte éreztem a drogosok sóvárgását az anyag, a politikusokét a hatalom (és persze a pénz), Harry-ét pedig az alkohol iránt, a kisstílű bűnözők pulzusának gyorsulását egy-egy lehetőség láttán, és a megszállottságot, amivel Harry az igazságot keresi még akkor is, amikor már tudja, hogy nagyon nem fog neki tetszeni, amit talál. És Jo Nesbø mindezt hidegen, szenvtelenül, pengeéles logikával, mintegy kívül helyezkedve mindenen, mégis a mocsokba rántva meséli el - egyszerre utálom és csodálom ezért.

 

 

Galgóczi Tamás

 

Stan Sakai: A kard (Usagi Yojimbo, 12. kötet)

 

Nem könnyű választanom, mert ez is jó év volt könyves szempontból, s akkor még nem beszéltem azokról a kötetekről, amiket nem volt időm elolvasni. Hosszasan vívódtam A parfümőr (Réti László) és Az ellenség (Tom Wood) között, de aztán végül egy képregényre esett a választásom. A 12. Usagi Yojimbo kötet kivált a 47 ronin mellett megmutatta, hogy a japánok mennyire másként látják a világot, és miként kell hozzányúlni a szamurájokhoz, ha nem akarjuk egy az egyben felhasználni az eredetit. Ideális arányban keveredik benne a valóság és a természetfeletti, kiegészítve a hétköznapok meghittségével, hogy aztán mégis hajmeresztő kalandok részesei legyünk. Az eddigi legjobb Stan Sakai történet jelent meg 2013 őszén magyarul.

 

 

Hegyi Zoltán

 

Alessandro Baricco: Mr. Gwyn

 

Olvasásban hiányos év áll mögöttem, virtuális kirakatában jóval több a kihagyott lehetőség, a szemrehányóan rám bámuló címlap, joggal morgó szerző, mint eddig talán bármikor. Ennek ellenére látatlanban úgy vélem, egy betűben gazdagabb esztendőben is őrá esett volna a választás: az év számomra legemlékezetesebb olvasmányélménye Alessandro Baricco Mr. Gwyn-je. Aki olvasta a könyvet, tudja, miért akkora kín ez esetben, hogy csak egyet szabad mondani... De nem csak ezért olvasom még el legalább háromszor - hajnalban.

 

 

 

Hollóssy Amadea

 

Gabriel Garcia Marquez: Száz év magány

 

Az olvasószerkesztő különös perverziójának tartom, amiért egyetlen könyvről enged írni. Hogyan válasszak 107 olvasott könyv közül egyet? Ötnél lejjebb nemigen tudnám csökkenteni a listát, de félig kelletlenül, félig örömmel kiemelek egy nagy klasszikust, Márqueztől a Száz év magányt. Nem hittem volna, hogy ennyire nekem szól ez a regény, olyan érzés volt olvasni, mint belebújni egy kényelmes ruhába, vagy mintha egy régen hallott történettel találkoztam volna, és hirtelen minden ismerősnek tűnik. Magaménak éreztem a Buendíákat, átéltem velük az őrületet, a tombolást, a szerelmet, beszívtam Macondo párás, varázslattal teli levegőjét. Olyan hely ez, ahová még sokszor vissza fogok térni.

 

 

 

Kovács Tímea

 

Jonathan Franzen: Javítások

 

Én ebbe a könyvbe kicsit belehaltam. Voltak pillanatok, amikor a falhoz vágtam volna, volt, amikor zokogva ültem fölötte, és olyan is, amikor csak bámultam a falat, ölemben ezzel a kezemből kiesni akaró féltéglával, és azon gondolkodtam: miért hagyom, hogy egy író ezt csinálja velem? Mert ez a Franzen egy kegyetlen, kíméletlen zseni. Nem elég, hogy tükröt tart elénk: durván, emberfeletti hidegséggel és elszántsággal nyomja bele a fejünket ebbe a bödön fekáliába, és közben hörgő hangon és gonosz kacajjal mondja a fülünkbe: EZ VAGY TE. Ez a te elszúrt életed, a te kapcsolataid, a te működésképtelen családod, a te kudarcaid. Szerencsés ember, aki nem ismer magára Franzen szereplőiben (nem is feltétlenül konkrétan, inkább élethelyzetekben, kapcsolati dinamikákban, működési módokban) – gyanítom, ők vannak kevesebben. Mindenki másnak ez a könyv felér a legdrasztikusabb önismereti tréninggel. Hogy közben a kortárs amerikai szépirodalom egyik legkiemelkedőbb alkotása, az szinte mellékes.

 

 

Mezei Attila

 

David Gemmell: Királyok bukása

 

Ennek a könyvnek (de ez igaz az egész Trója-sorozatra) az adja a zsenialitását, hogy a szerző briliáns módon mutat be új nézőpontokat, új szempontokat és új viszonyrendszereket egy már jól ismert világban. Egy olyan világban, amely eseményeit, mítoszait, mondáit, vallását, mindennapijait jól ismerjük. Ám Gemmell nemcsak kifordítja kissé a történetet, hanem egyenesen „újrateremti” az ókori görög világot.

A briliáns történetmesélésen kívül Gemmell karakterteremtői és írói nagyságát jól mutatja, ahogyan a Trója-sorozatban minden eddig megteremtett archetípusa felbukkan és tökéletesen illeszkedik a történetbe.

 

 

Németh Beatrix

 

J. K. Rowling: Átmeneti üresedés

 

Nem voltam könnyű helyzetben, mert azt mondták, csak egy könyvet választhatok. Hosszas

gondolkodás után egyértelművé vált, csakis J. K. Rowling Átmeneti üresedés című regénye

lehet a befutó. Hamar kiderült, hogy ez egy szociológiai tanulmány regényformában. Nem csoda, ha sokan nem tudtak mihez kezdeni vele, mert alapvetően egy réteg könyvről beszélünk. Ha valaki nem találkozott a felsorakoztatott problémákkal - úgymint drog, szegregáció, családon belüli erőszak -, és/vagy nem töltött be egy bizonyos életkort, kézbe se vegye. Lehet olvasni a szavakat, lehet értelmezni őket egyesével, de ahhoz, hogy a kép összeálljon ennél bizony sokkal több kell.

A könyv egyértelmű erőssége a karakterábrázolás. Néhányan fejlődnek, olyasmiket találnak önmagukban, amiről nem tudtak, de mások akkor sem lennének képesek a változásra, ha az életük múlna rajta. Hőseink rengeteg alapigazságot és tanulságot vonnak le, de nem váltanak meg senkit és semmit. Egy-két szereplő szembenéz önmagával, azonban akadnak, akik csak még mélyebbre ássák a problémákat. A gondolataikat, amiket nem szokás vagy nem szabad kimondani, csak alig páran vállalják fel, ezért talán vezekelnek értük, vagy szünet nélkül küzdenek ellenük. És persze itt vannak még az utólagosan felmerülő lelkiismeret furdalások, amikor mindenki tudja, vagy úgy tesz, mintha tudná, mit kellett volna tennie, a határtalan ostobaságról pedig még nem is beszéltem. Fájdalmasan életszagú ábrázolásmód. Nem állítanám, hogy könnyű olvasmány volt, de még most is, ahogy írok róla, képes magával ragadni a történet, pedig még januárban olvastam.

 

 

Németh Zsófia

 

J. K. Rowling: Átmeneti üresedés

 

Alapjáraton bajban vagyok ezekkel a listákkal: kedvenc könyv, film, ilyen-olyan szempontból leg-leg-leg valami. Vakarom a fejem, merengek, míg a végére már olyan kínos lesz a csend, hogy a válasz nem fontos többé. Most azonban egy szemvillanásnyi idő alatt beugrott számomra mi volt az év könyve, hiszen ezt az évet a Nagysasszonnyal kezdtem (én csak így nevezem magamban J.K.R-t) és olyan katartikus élményben volt részem, hogy még hetekkel utána is az olvasottakon filozofáltam. Rowling mindegy miről ír, mágikus érzékkel tudja elénk tárni, a legapróbb mozzanatokat is észreveszi, bemutatja, mitől emberi az ember, vagy, hogy mitől szürreális ez a 21. századi létezés. S hogy miért is akkora eksztázis ez a regény, mire számítsunk, ha egyszer a kezünkbe vesszük? Egyszer már megfogalmaztam, s ennél jobban most sem tudnám:

„Íme, a mai társadalom szociológiai látképe, egy korrajz, amely kendőzetlenül, olykor már-már naturalisztikusan őszinte hangvétellel mutatja be a 21. századi létezést, annak minden fonákjával együtt, mindezt az angol életérzéssel megfűszerezve. Gondolatébresztő, néhol sokkoló, a lélek legmélyebb rétegei alá hatoló atmoszférája garantáltan nem hagy hidegen.

Lehet szeretni, gyűlölni, de közömbösnek maradni egyszerűen lehetetlen.”

 

 

Szabó Dominik

 

Robin Hobb: Az orgyilkos küldetése

 

Számos jelöltem lenne az idei „győztes” szerepére, de egy könyv egyértelműen kiemelkedik a mezőnyből - még ha nem is 2013-ban jelent meg. Hobb trilógiájának befejezése ugyanis megragadott és azóta sem ereszt. Elvarázsol, ahogyan csak a legjobbak teszik: hirtelen ott találom magam a világában, szereplőit régi ismerősként köszöntöm, miközben még sárkányokkal is találkozhatok. Mégis attól lesz olyan egyedülállóan zseniális, hogy ragyogó ötletein túl sem fél karaktereinek lelkébe nézni, és leírni mindazt, amit ott talál. Egyszerűen élveztem elmerülni a csodálatos hangulatban, figyelni, ahogy a karakterek megtalálják a helyes utat, s közben saját magukat is. Nem is tudom, olvastam-e már ennyire jót a fantasy műfajában...

 

 

Szakácsi Angelika

 

Aleksandr Voinov & Marquesate: Special Forces

 

Ez a háromezer oldalas eposz majdnem egy hónapig uralta szinte minden szabadidőmet, hatását pedig még hosszú hetek múltán is éreztem. Elmondhatatlan, mennyire beszippantott és felfalt a történet. Bő huszonöt évnyi, háborúkon és békeidőkön átívelő, felejthetetlen kaland volt, amely megrettentett, felkavart, a végsőkig próbára tett, olyannyira, hogy néha úgy éreztem, gyűlölöm a főhősöket, vagy épp azt gondoltam, a szerzők a legkegyetlenebb emberek a világon. De mindent megért, mert ez a regény leckét adott emberségből, önfeláldozásból, elfogadásból és megértésből. Azt hiszem, gazdagabbá tette a lelkemet, hogy olvashattam.

 

 

 

Szilvási Krisztián

 

Dan Brown: Inferno

 

Mi más lehetne? Most tényleg: mi más lehetne a számomra? Pedig én pont nem az a főárral sodródó rajongó vagyok, aki felül, illetve sok esetben padlóra kerül a divathullámok habjai következtében, ám Dan Brown könyvei nekem pontosan azok, amelyeket napjainkban „igényesen szórakoztató irodalomnak” kell neveznünk. Ha tetszik, ha… megtetszik! Az amerikai mester ügyesen aggattatta magára a „botrányos” jelzőt, ezt pedig továbbra is akkurátusan lovagolja meg: az Inferno ujjongva lép az Angyalok és démonok, valamint A da Vinci-kód nyomaiba. Története magával rángató, dramaturgiája hibátlanul filmszerű, alakjai mámorosan átélhetők, háttérinformációi matematikai pontossággal rendezettek. 2013-ban számomra ez volt A Könyv, pedig dos Santos A végső titokja is csúcsközelben landolt. Na ja, valahol rokonok ők. Egyazon kategória két egyenrangú versenyzője, ahol ezúttal az amerikai kontinens reprezentánsa lett a befutó. Szóval a nevem Langdon. Robert Langdon.

 

 

Tóth Éva

 

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai

 

Ebben az évben is sokat olvastam, egyes könyveken kacagtam, másokon sírtam, esetleg megdöbbentem, megbotránkoztam vagy éppen borzasztóan feldühítettem magam. Annyira mélyen azonban, mint Benyák Zoltán Az idő bolondjai című regénye, egyiknek sem sikerült megérintenie és elgondolkoztatnia. Érezni a történeten, hogy a könyv alapgondolata már régen foglalkoztatta a szerzőt és mire a gondolat megérett a kifejtésre, az író stílusa is olyan szintre emelkedett - mondhatni tökéletesre csiszolódott -, amelynek következményeként feledhetetlen és páratlan élményben részesíti az olvasót. Mély jelentéstartalmú, összetett és mégis varázslatos történet az időről, amelyhez mindenki másként viszonyul és amelyet mindenki másként értelmez. Ha olvasod, akkor megáll körülötted az idő, csakúgy, mint Szent Kron szigetén... és akkor bármi megtörténhet.

 

 

Turán Beatrix

 

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

 

Már két évvel ezelőtt is ez volt számomra az év legmaradandóbb élménye, amikor először olvastam. Az élmény idén megismétlődött - nem tudok nem rajongani ezért a könyvért. Persze, okos is, meg cseles, meg nagyon technikás, ami engem önmagában lenyűgöz. De ez a regény jóval több is ennél - érzelmes, szívszaggató, gyönyörű.
Az angol kiadásban idéznek egy kritikából, ahol azt írják, hogy ha Jennifer Egan a jutalom azért, hogy végig kellett néznünk-szenvednünk a posztmodern összes elborult vadhajtását, akkor már megérte az egész. És tényleg - megérte.

 

 

Uzseka Norbert

 

Reif Larsen: T. S. Spivet különös utazása

 

Fura, nehéz egy év volt ez, de könyvek terén egymást érték a pozitíve emlékezetesek. Patrick Ness és Siobhan Dowd megrázó ifjúsági könyve, a Szólít a szörny; Peter S. Beagle klasszikusának, Az utolsó egyszarvúnak szépséges új fordítása; Neil Gaiman olyan-rövid-amilyen-rég-várt, érett és megindító új regénye; a fantasy alapvető fontosságú művei közé tartozó, szépirodalmi-mítikus-pszichológiai mélységekbe menő Mitágó erdő Robert Holdstocktól - és még sorolhatnám. De most úgy érzem, Reif Larsen egészen sajátos élményt adó, gazdagon illusztrált regénye, a T. S. Spivet különös utazása volt talán a legmeglepőbb ebben az évben. Még most sem tudom igazán, hányadán állok vele, annyira szerteágazó, megindító, humoros és izgalmas (és tudományos és kattant) könyv ez. De nagyon szerettem, az elejétől a végéig, minden furcsaságával együtt is.

 

 

Veres Kristóf

 

John Steinbeck: Édentől keletre

 

Az első regény, amit az írótól olvastam, de egészen biztos, hogy nem az utolsó. Ritkán van szerencsém olyan könyvbe temetkezni, melyben nemcsak a főszereplőknek, hanem az összes felbukkanó karakternek a legapróbb részletességig kidolgozott, hihető jelleme van. Ez fogott meg Steinbeck művébén, az oldalakon felbukkanó alakok végtelen sokszínűsége. Az Édentől keletre ugyanis nem másról szól, mint az emberekről, és az emberi lét egyik legérdekesebb vonásáról, a szabad akaratról.

 

 

 

Windbrechtinger Rudolf

 

Lőrinczy Judit: Ingókövek

 

Amikor nekiültem kiválasztani az idei év legmaradandóbb könyvélményét, előbb tizenkét, néhány perc múlva már tizenöt kötetet írtam össze, aztán gyorsan befejeztem a kérdés boncolgatását, mielőtt tovább nehezítettem volna a dolgomat. Aztán hirtelen egy csapásra sikerült eldöntenem a kérdést, és a győztes Lőrinczy Judit első könyve, az Ingókövek lett. A szerző regényében bámulatos hangulatteremtő képességről és tapasztalt írókat lepipáló stílusról tesz tanúbizonyságot, miközben a legjobb háborús regények realizmusát misztikummal keveri. Teszi mindezt úgy, hogy közben emberileg és történelmileg is képes hiteles maradni, a bűnök közé egyenlőségjelet téve nem ítélkezik, csak mesél; nem bíró, csak krónikás. Az élményt Havancsák Gyula gyönyörű és hozzáillő borítója teszi teljessé, így számomra az Ingókövek nemcsak az év könyve, de az év borítója cím kitüntetettje is.


Kovács Tímea - 2014. január 2.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

Nincs találat kapcsolódó tartalomra!

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!