Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Gabriel García Márquez: Száz év magány

Bizonyára mindenki ismeri legalább hallomásból, és még annak a fejében is él valamiféle kép a regényről, aki nem olvasta azt. S mivel minden egyes mondatát kielemezte már valaki, ezért ebben a rövid ajánlóban nem is vállalkozom a regény mélyreható elemzésére, inkább csak a könyv által keltett benyomásokat próbálom megfogalmazni.
 
Gabriel García Márquez tán leghíresebb regénye az eldugott, mesebeli faluban, Macondóban élő Buendía család számos nemzedéken átívelő történetét meséli el. Macondo, és vele a Buendía család a semmiből jön létre, látványos felemelkedésen megy keresztül, majd végül ismét semmivé válik, ám a keletkezéstől a pusztulásig tartó száz évben annyi minden történik, hogy azzal akár több ezer oldalt is meg lehetne tölteni. Bár a történet ideje pontosan behatárolt, a Száz év magányban valójában nincs jelentősége az időnek, hiszen Macondo és a Buendíák életében előbb-utóbb minden megismétlődik: a családtagok generációkon keresztül ugyanazt a néhány keresztnevet (s a nevekben foglalt sorsokat) viselik, és a regényben minden látszólagos fejlődés és előrejutás ellenére minden és mindenki arra van kárhoztatva, hogy végül visszatérjen a kezdetekhez – a semmihez.

 

„Mindketten egyszerre ébredtek rá, hogy ebben a szobában mindig március van és mindig hétfő, s ekkor megértették, hogy José Arcadio Buendía nem is volt olyan bolond, mint ahogy a család mondta, hanem az egyetlen, akinek elég esze volt felismerni azt az igazságot, hogy az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.”

 
A regény az első oldaltól az utolsóig varázslatos, s a történet megbabonázza az olvasót mesebeli szépségével, vonzó mélységével, bámulatos egyszerűségével és időtlenségével. Lenyűgöző az, ahogy a szereplők generációkon át ciklikusan ismétlődő életútjain, nevein és jellemvonásain keresztül kirajzolódik nemcsak a Buendía család sorsa, hanem a kolumbiai történelem egy szakasza, sőt az egész emberiség története is. Elragadó az, ahogy a szerző a legbrutálisabb és legszomorúbb eseményeket a hihetetlen, mesebeli történések mellé helyezi, s ezzel furcsa módon még a legnagyobb tragédiákat is természetesebbé és kevésbé nyomasztóvá teszi. És elbűvölő a regény színessége, gazdagsága, vad érzelmessége, őrült szenvedélyessége és végtelen melankóliája.
 
Mindemellett pedig a regénynek van valami megfoghatatlan, alig-alig körülírható tulajdonsága is, amely minden mástól megkülönbözteti azt. A könyv első oldalán szerepel ez a mondat: „Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá.” Úgy érzem, hogy a Száz év magány ennek az egyetlen mondatnak a kibontása, egy több száz oldalas névadó ceremónia, s a regény olyan hatást kelt, mintha a szerző valóban azáltal teremtené meg a világot, hogy ír róla. S talán ez a regény legkülönösebb vonása: a meséket idéző szavak, a meghökkentő képzettársítások és a fantasztikus jelenetek egyrészt roppant találóak és eredetiek, ugyanakkor végtelenül egyszerűek és egyértelműek is: mintha az író egy-egy szóval felfedné a tárgyak vagy a szereplők legbelső lényegét, s onnantól kezdve már kétség sem férhetne ahhoz, hogy például Rebeca legfőbb jellemzője az, hogy mohó ölű, vagy hogy Mauricio Babilonia alakjának kulcsa a folyton körülötte repkedő sárga pillangókban rejlik...
 
Vannak könyvek, amelyekben semmi nem történik. A Száz év magányban viszont rengeteg minden történik, de az eseményeket mindig mintegy mellékesen, véletlenszerűen tudjuk meg. Szinte minden oldalon meghal, megőrül, háborúba megy, gyereket szül, szeretőt fogad vagy kérőt utasít el valaki, de ebből a temérdek eseményből lehetetlen kiválasztani a leglényegesebbeket. Ebben a történetben minden egyformán fontos és egyformán lényegtelen: minden esemény kihatással van a család egészére, ugyanakkor önmagában nem jelentős, mert előre tudható, hogy előbb-utóbb meg fog ismétlődni. Az ismétlődések pedig csökkentik az egyedi esetek drámaiságát, ugyanakkor megnövelik az egymásra rakódó visszatérő motívumok hatását. Az összhatás pedig olyan elsöprő erejű és lenyűgözően végzetszerű, hogy a könyv utolsó oldalait muszáj lélegzet-visszafojtva olvasni, és nehéz elképzelni a Macondo utolsó perceinek krónikájánál katartikusabb regénybefejezést.


Turán Beatrix - 2046. szeptember 6.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!