Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek

Vajon mit vár az ember egy majdnem hétszáz oldalas regénytől, aminek remekbe szabott magyar címlapján egy szkafanderes arkangyal repül egyhelyben? Legyen nagyregény, a szó tizenkilencedik századi jelentésében? Legyen rendhagyó, szinte bomlott, intellektuális és posztmodern? Legyen sci-fi? Vagy inkább ne legyen sci-fi, szóljon a valódi világ őrületéről? Groteszk legyen? Blaszfémikus? Pornográf? Megható? Mitologikus? Romantikus? Ignacy Karpowicz fiatal lengyel író regényéről elmondható, hogy az összes fenti elvárásnak megfelel: fantasztikus játék az irodalommal, a tudománnyal és a valósággal.

 

A Typotex Kiadó Science in Fiction sorozata számomra az elmúlt év egyik legínyencebb irodalmi újdonsága volt. A kiadó ígérete szerint: „A könyvsorozat szerzői szépirodalmi alkotásaikon keresztül bizonyítják be, hogy az emberiség örök kérdéseit tudományos megközelítés nélkül megfogalmazni sem lehet.” Így minden könyvnek van egy science fiction, vagy legalább is egy science olvasata, ám ezen túl megdöbbentően modern, új írói hang szólal meg mindegyikben. Az Égiek és földiek 1976-os születésű írója is mindent megtesz azért, hogy vaskos művében lebontsa a hagyományos irodalom kulisszáit. A szöveg olyan könnyed, mégis sűrű szövetű, hogy előre megmondható: minden újraolvasásnál rá fogunk bukkanni olyan utalásokra, előre-hátra összefüggésekre, amiket addig észre se vettünk. A ma és a holnap trendi káosza, a fogyasztói társadalom és a tévéműsorok fantáziavilága, az iskolai tananyag, mint közös szellemi alapunk és a magas irodalom újrafelfedezése, oldalvágások, kikacsintások és idézetek, anekdoták, prózavers-darabkák és a nyelvi humor morzsái – mindebből gyúródik össze a kissé talán pimasz és bizarr hangvételű, olvasóját elszabadult áradatként elsodró, de magát olvastató, igazi nagyregény. Legtöbbet reklámozott részében (ez a sci-fi oldala) az istenek leszállnak a Földre, a mai, ezredforduló utáni Lengyelországba. Az ötletet meg lehetne írni regényesen, patetikusan vagy mítoszrombolóan. Karpowicz mindegyikkel eljátszik, ám egyiket sem teszi. A szavak, amik ráillenek a művére, inkább ezek: szatirikus, ironikus, fantasztikus, groteszk, netán abszurd. És egyszerre kicsinyesen közép-európai és nagyvonalúan európai.

 

A mű első részében (Égiek) hétköznapi átlagemberekkel találkozunk. Varsó huszonegyedik századi figurái, a még mindig szűz, egyedülálló, középkorú elárusítónő, az életét a szexszel kitölteni akaró fiatal lány, a kallódó kamasz, akiből még nem tudni, börtöntöltelék lesz, vagy csak szürke kisember, a hirtelen gyerekkorába visszazuhanó vőlegény, vagy éppen a Wittgenstein-kedvelő egyetemi tanár, akinek minden összezavarodik az életében, teljesen egyedi, mégis szimbolikus alakok. Akár nálunk, Magyarországon is élhetnének, vagy valahol, Európában, mégis nagyon lengyelek. A rövid, a szereplők nézőpontját követő fejezetek (Olga, Janek, Anka, Artur stb.) folyamatosan egymásba fonódnak, oda-vissza járkálnak ugyannak a néhány napnak az eseményei között, amikor mindenhol kifogyott a kávé és eltűntek a vasalók (ez lenne a deus ex machina e mítoszfosztott világban), s az emberek még nem tudják, hogy közel az eljövetel. Az istenek érkezése azonban nem valamiféle csoda, hanem csőd és káosz jele. A könyv második (És) részében felbukkanó, főképpen görög halhatatlanok, amilyen Apollón, Athéné, Erósz vagy Niké, azért látják elérkezettnek az időt, hogy leköltözzenek a mennyből, mivel az – legalább is számukra – bezár. „Mi, a világ istenei (…) Nem kellünk. Kimerültünk. Ezennel bejelentjük a metafizikai hiba megoldását. Felszámoljuk magunkat. A felszámolás helye: a föld.” – írják közös nyilatkozatukban, amely egyébként Ozirisz véleménye szerint teljesen felesleges, mert úgysem olvassa senki. Jézus is becsukja a boltot és komoly érzelmi viszonyba keveredik Nikével, ami nagyon izgalmas játék egy lengyel író történetében: igazi blaszfémiát azonban kár várni, ehelyett pengeéles szatírát kapunk.

 

A mű harmadik részében aztán (Földiek) a két eddig megrajzolt világ elválaszthatatlanul összekeveredik. Az istenek földi halandóként bonyolítják életüket és ügyeiket, az általunk megismert néhány ember sorsának fordulatait pedig hirtelen jelentősebbnek érezzük, mint a sok teológiai felfordulást körülöttük. Már csak azt kell eldöntenünk a könyv végén, hova is jutottunk: befejezésből ugyanis többet is elénk dob az író. Olgát „agyonnyomják a falak” és egy tragédiában él, Anka a napi hazugságokban hisz, mert szerinte az ember „rugalmas tárgy”. Ozirisz elvan, s szerinte „érdemes ambiciózusnak lenni”, Jézus viszont nem vállalja többé a halált, új lényege: „Élek és segítek. Niké pénzéből.” Lehet, hogy Erósz mondja ki a végső aforizmát? „Meg lehet szeretni az életet, főleg, ha nincs alternatíva.” A legkellemetlenebb érzés úgy látni, semmi sem változott. Nekünk, embereknek még az sem számít, ha az istenek itt járkálnak közöttünk…

 


Baranyi Katalin - 2013. április 25.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!