Főkép

Nick Hornby mindmáig a brit irodalom egyik fontos alakja, bár a fénykorán már valószínűleg rég túl van. Többé-kevésbé neki köszönhetjük azt a fajta szórakoztató irodalmat, mely közben azért fontos dolgokról is szól, meg részint hétköznapi emberek részint hétköznapi kalandjairól. A Pop, csajok satöbbi a legismertebb regénye, a `90-es évek egyik meghatározó alapműve, de forgatókönyvíróként is elismert figura. Novellagyűjteménye eddig viszont még sosem jelent meg – a meglepő című CiciKrisztusba elvileg minden, korábban megjelent ilyesmi írása belekerült.

 

A címadó ismerős lehet azoknak, akik olvasták úgy másfél évtizeddel ezelőtt a Hornby által szerkesztett, Beszélgetés az angyallal című antológiát, de a többi tudtommal most először olvasható magyar nyelven, természetesen Hornby régi magyar hangja, M. Nagy Miklós szokásosan magas színvonalú és kellően laza fordításában.

 

A „CiciKrisztus” ebben a kötetben is a legerősebb írások közé tartozik. Egy nagydarab, kigyúrt biztonsági őr a mesélője, akire egy londoni galériában egy igen kényes képzőművészeti alkotás őrzését bízzák. A képen Krisztus látható a kereszten, ahogy szenved – ha közelebb lépünk, derül csak ki, hogy több ezer női mell fényképéből van összerakva a kép. Ebből persze botrány lesz, emberünk azonban az első undort követően elgondolkodik az alkotás értelmén, üzenetén – szóval Hornby, szokásához híven, teker egy jó nagyot azon, amit a legtöbben elvárnánk egy ilyen mű és egy ilyen figura kapcsán.

 

A kötetben a „Hit” a legrégebbi (épp húsz éves) novella, mely Hornby legrégebbi könyvéhez, a Focilázhoz kapcsolódik, legalábbis ebben is nagy szerepe van a labdarúgásnak. De közben egy párkapcsolat széteséséről is szól. A kötet másik futbalos írása, a „Kis ország” pedig egy falunyi országról, annak válogatottjáról, és egy fociban gyenge, agyban viszont nagy kissrácról.

 

A „Nem sztár” főszereplőjének huszonéves fia viszont pont nem agyban nagy – a mesélő anyuka ugyanis egy nap rájön, hogy a fiú pornófilmekben szerepel… Hornby hősnője arra a pozitív végkövetkeztetésre jut, hogy lehetne rosszabb is, de szerintem itt az író megmaradt a felszín kapargatásánál. Legalábbis én úgy érzem, a „Disznó és Hárpiá”-ban hasonló témát dolgoz fel (privát szféra meg ilyenek), és bár van benne némi poén vagy csavar, mindenképp mélyebbre megy. A címbéli disznó egy férj, akinek a felesége egy országos napilap legolvasottabb rovatát vezeti, melyben a férj szemétségeit tárja az olvasók elé.

 

Végül a „Különben Pandemónium” amolyan zabhegyezős stílusban írt világvége sztori. Alighanem ebben jutott Hornby a legközelebb ahhoz, hogy valaha is sci-fit írjon, de persze ezt is a maga módján adja elő.

 

Csak azt sajnálom, hogy nem hosszabb a kötet. Mert egyik-másik írása jobb, mint a regények, amiket Hornby a Hosszú út lefelé óta írt, az meg 2005-ben volt.