Nick Hornby: Hosszú út lefelé

Eddig is tudtam, mennyire tud Nick Hornby, hiszen az évek során számos könyve megjelent magyarul. Még az első ránézésre töltelékanyagnak tűnő válogatás, mint amilyen a 31 dal is képes elhitetni az olvasóval, itt többről van szó, mint egyszerű zenerajongásról – és tegyük hozzá nyomban, nem hazudik, tényleg többről van szó benne, mint egy középkorú angol pasi slágerlistája.

De itt van ez a regény (angolul 2005-ben jelent meg), ami tényleg regény, nem előszó és nem válogatás, melynek borítóján az ígéretes Hosszú út lefelé cím sejtet szimbolista módon érdekes tartalmat. És nem hazudik, mivel az elsőre meghökkentő, viccesen humoros, miközben tragikusan keserű történetet egyszerűen képtelenség mezei cselekményként értelmezni. Előre megfontolt módon Hornby a négy kiválasztott őstípussal annyira beletalál a lakosság sűrűjébe, hogy egy diplomás kérdezőbiztos sem tudna ennél jobb mintacsoportot összeállítani. Viszont ily módon garantálja az olvasó számára a „nekem is van egy majdnem ugyanilyen ismerősöm” élményt, ami a személyes érintettségen túl a befogadást is elősegíti.

Természetesen a négy kiválasztott (egy kegyvesztett tévébemondó, egy mocskos szájú tinédzser, egy egyedülálló anya és egy zenészből pizzafutárrá vedlett fiú) korántsem ért egyet az élet fontos kérdéseiben, főleg a saját életük legfontosabb kérdésében, ami nem más, mint az ugorjak vagy ne ugorjak – elvégre mindannyian öngyilkosság elkövetésének céljából jelennek meg szilveszter éjszakáján az ebből a szempontból hírhedt toronyház tetején. Némi csevegés eredményeként a közös program módosul, és azonmód elhalasztódik pár héttel.

A történet kacskaringós úton tolakszik előre, miközben kerülgeti a váratlan eseményeket. Napok és hetek múltán választ kapunk a négyek elkeseredését kiváltó okokra, és sebtiben bejárjuk az idevezető utakat. Miáltal még jobban megértjük, miért jelent többségü(n)k számára egyetlen választási lehetőséget az élet (s nem a halál), miközben jó, ha tudjuk, senkire sem vár happy end, csak minden megy tovább, mi meg próbáljuk követni szerencsefogyott hőseinket, mielőtt teljesen eltűnnének a nagybetűs életben...

És május óta már ott a mozikban a Pascal Chaumeil által rendezett film, melynek főbb szerepeiben Aaron Paul (J.J.), Imogen Poots (Jess Crichton), Pierce Brosnan (Martin Sharp) és Toni Collette (Maureen) látható. Bár én még nem láttam, úgy vélem, inkább a könyvvel kezdjen bárki, ha érdekli a téma, és csak utána nézze meg a filmet, ha másért nem, hát azért, hogy legyen összehasonlítási alapja.