Főkép

„Itt van bent mindig, várja, hogy kibújhasson. Tíz körül kelek, készítek két csésze teát, beviszem a hálószobába, egyiket az ágy egyik oldalára teszem, másikat a másikra. Tűnődve szürcsölünk; ilyen kevéssel ébredés után hosszú, álmokkal teli hézagok vannak két tétova megjegyzés között – hogy kint esik, hogy milyen volt az elmúlt éjszaka, hogy megint cigizek az ágyban, pedig megígértem, hogy nem fogok. Megkérdezi, mit csinálok a héten, és arra gondolok: (1) Csütörtökön találkozom Matthew-val. (2) Még mindig nála van a Bajnokok kazettám. (3) (Mivel eszembe jut, hogy Matthew kocadrukker, már vagy két éve nem volt az Arsenal-stadionban, s ennélfogva nem láthatta az újabb szerzeményeinket húsvér valóságukban) kíváncsi vagyok, mit szól Anders Limparhoz.”

 

Amikor először olvastam Nick Hornby első, 1992-es regényét, kifejezetten utáltam, aminek legfőbb oka talán az lehetett, hogy magát a témáját, a focit is szent borzadállyal szemléltem, akárcsak azokat, akik meccseket hallgattak a rádióban, néztek a tévében, azokkal meg aztán végképp nem tudtam mit kezdeni, akik voltak olyan elvetemültek, hogy kijártak és sok-sok hasonszőrű ember társaságában szurkoltak választott csapatuknak.

 

Hosszú évek teltek el így, békés „egymás-elkerüléssel”, mígnem történt valami az életünkben, aminek eredményeképpen életem párja elkezdett focit nézni a tévében, mégpedig angolt, merthogy abban találta meg a neki tetsző dolgokat, amik persze menet közben alakultak ki, hiszen eredetileg semmi köze nem volt az egészhez. Ő rákapott, amikor csak tehette, nézte a Premier League mérkőzéseit, én meg választhattam: vele nézem, vagy tüntetően átvonulok egy másik helyiségbe, és csinálok, amit akarok, de nélküle. Maradtam, és néztem, és ahogy egyre többet értettem, egyre többet mondtam a magamét: hol a játékosokkal, hol a bíróval, hol a kommentátorral volt bajom. Vagy éppen senkivel, de mindig eszembe jutott drága apósom, aki, ha a kedvenc csapata játszott, nem ismert se istent, se embert, még a légynek is pisszenés nélkül kellett repkednie, hiszen ő focit nézett – általában a fotelban ülve kezdte, ám mire vége lett a meccsnek, általában a szoba közepén állva találtuk.

 

Szóval némileg megváltozott a focihoz való viszonyom, aminek egyenes következménye lett, hogy Hornby könyvét is egészen máshogy látom. Persze azt továbbra sem hiszem, hogy sok olyan ember szaladgál „szabadlábon”, mint ő, azt meg főleg nem, hogy akik hozzá hasonlóan focilázban szenvednek, ilyen őszintén és humorosan tudnának írni mindenre elszánt rajongásukról, megszállott szurkolóságukról, választott klubjuk iránti mérhetetlen és érthetetlen lojalitásukról, vagy éppen a futball okozta gyakori gyötrelmeikről és ritka örömeikről. Merthogy akkoriban, amikor a könyv született, az Arsenal (igen, ha tetszik, ha nem, az Arsenal Nornby választottja) egészen rossz passzban volt – nem úgy, mint mostanában, de ez egy másik történet.

 

Olvasás közben persze nemcsak a megszállottságról, a szurkolóságról, a lojalitásról és az identitásról tudunk meg rengeteget, hanem az Arsenalról, a nagy angol meccsekről és játékosokról, valamint mindarról, ami az emberiség egyik legnépszerűbb és talán legnagyobb tömegeket „megmozgató” sportjával együtt jár. Számomra egy kicsit még mindig ijesztő ez az egész, pedig már egészen más szemmel nézek rá, mégis van benne valami magával ragadó… valami lázas szenvedély, amit csak az igazi szurkolók ismerhetnek, de amit mi, részben kívülállók sem tudunk figyelmen kívül hagyni. Azt hiszem, most már értem, miért tekintenek Nick Hornby könyvére úgy, mint a futballirodalom klasszikusára.