Bíró Szabolcs: Non Nobis Domine – harmadszor

A kortárs történelmi regényírók közül szerintem kevesen mondhatják el magukról, hogy valamelyik könyvük megérte a harmadik kiadást. Márpedig a Non Nobis Domine című Bíró Szabolcs regénnyel pontosan ez történt, és az már csak a honi könyvkiadás furcsaságait jelzi, hogy immáron a harmadik kiadó logója látható a borítón. (Mi is írtunk már a korábbi megjelenésekről itt és itt.) Az olvasók szempontjából a lényeg persze a történet, ami szerencsére évek alatt sem változott, ez a kötet még mindig Bátor Attiláról és arról szól, miként válik gyerekből lovaggá. Ismétlés helyett most csak arról írok, milyen érzéseket, gondolatokat váltott ki belőlem az újraolvasás.

 

Ami egyértelműen erőssége a regénynek, az a korabeli Magyar Királyság ábrázolása. Látjuk a falvakat, a vidéki uradalmakat, a városokat, a pórnépet, a kereskedőket, a katonákat. Megfordulunk a Templomos Lovagrend udvarházaiban, az egyik koronás király, Károly Róbert udvarában, részt veszünk ostromokban, sorsdöntő csatákban, és jelentéktelen útszéli csetepatékban egyaránt. Szemünk előtt kelti életre Bíró Szabolcs az országot, miközben egyáltalán nem veszik el a részletekben. Nem foglalkozunk azzal, mivel töltötték napjaikat az egyszerű emberek, milyen a parasztházak beosztása, mit esznek, hogyan adóznak, mikor járnak templomba – vagyis ott vagyunk közöttük, de bizonyos információkat nem kapunk meg, mert igazából nincs rá szükségünk. Ez a történelem így is teljesen valóságos, hihető.

 

Ha valamiért szapulni lehet a szerzőt, az a főszereplő, Attila karaktere. Az előző találkozások alkalmával nem tűnt ennyire önfejűnek, akaratosnak, de most igazából végig az lebegett a szemem előtt, ami a következő három kötetben művelt, illetve történt vele. Azt persze nem vártam/reméltem, hogy az újrakiadás apropóján szerethetőbbé válik, csak ebben a formában gyakorlatilag egy mindenre fittyet hányó tizenévesnek mutatkozik, akiről gyakorlatilag a szemem előtt pereg le az összes tanítás, amit évek alatt kapott.

 

Beismerem, nem végeztem összehasonlító elemzést az előző és a mostani kötetet között, csupán véletlenszerűen hasonlítottam össze a kettőt, így egyetlen lényeges eltérést találtam, mégpedig azt a módot, ahogyan Bíró Szabolcs még szorosabbra fűzi a trilógia és a Non Nobis Domine kapcsolatát. Ez pedig nem más, mint Ágnes álmainak kibővítése. Mit mondjak, kifejezetten furcsa, helyenként hátborzongató volt olvasni ezeket az utalásokat, a későbbi, valóban megtörtént események ismeretében.

 

Előző kiadás

„– Lángoló embereket láttam – szakította félbe könnyes szemmel a felesége. – Lángoló embereket, Krisztus keresztjével a mellükön. És temérdek lemészárolt férfit egy véráztatta mezőn, és…

– Elég legyen! – kérlelte Attila. – Felejtsd el!

– Te is ott voltál! Folytatta immár zokogva a nő. – Ott voltál a vérmezőn, ott feküdtél csurom véresen, mozdulatlanul a régi templomos ruhádban!”

 

Mostani kiadás

„– Lángoló embereket láttam – szakította félbe könnyes szemmel a felesége. – Lángoló embereket, Krisztus keresztjével a mellükön. És temérdek lemészárolt férfit egy véráztatta mezőn, és…

– Elég legyen! – kérlelte Attila. – Felejtsd el!

– Te is ott voltál! Folytatta immár zokogva a nő. – Ott voltál a vérmezőn, a régi templomos ruhádban, és szörnyű dolgokat cselekedtél. Aztán egy idegen, romos házat láttam. Az udvarán álltál, lenőtt, véres szakállal, és egy lovas, akinek csupa heg volt a képe, éppen a fejedet készült levágni!”

 

Abból a szempontból is érdekes volt olvasni Non Nobis Domine-t, hogy lássam, mennyit változott, fejlődött Bíró Szabolcs. Egy pillanatig sem mondom vállalhatatlannak ezt a regényt, csupán vitathatatlan tény, az eltelt évek alatt érezhetően változott az eszköztára, egyszerűen többet tud. Úgy gondolom, igazából a következő trilógia fogja megmutatni mire képes, most, hogy már nem korlátozza Bátor Attila. Kíváncsian várom milyen karaktert helyez a középpontba, még egy ilyen önfejű karakter nálam egyértelműen visszalépést jelentene.