Főkép

Végig a sáros-köves, kitaposott-kitaposatlan úton, még akkor is, ha ezer veszély kiszámíthatatlan gőgje nyaldossa kézipajzsunkat, a vallási máglyák eretnek hője horpasztja fémsisakunkat, a halálhörgés bűze-nyálkája koszolja szétfoszló köpenyünk rejtette páncélingünket. Végig rendíthetetlenül, amíg a királyi liliom felesküdött becsülete hajt bennünket. Ami elkezdődött, egyszer úgyis véget ér, de legalábbis mindaddig folytatódnia kell, amíg példázat értékű története megíratott. El kell mesélni, és Bíró Szabolcs el is meséli. Hittel, elkötelezettséggel, szinte megélt szenvedéllyel. A Non nobis, Domine története már az első kötettel, a Kelet oroszlánjával tökéletesen alapozta meg azt a beállítódást, amely ahhoz szükségeltetett, hogy Magyarország az maradhasson, vagy még inkább az legyen, ami lehet, s aminek lennie kell. Az 1300-as évek legelején, az Árpád-ház kihalásával jócskán fennállt a veszélye annak, hogy a nemzet véglegesen darabjaira hullik, ezek a darabok úgy taszítják majd egymást, mint az ellentétes pólusú mágnesek, s épp ezért soha nem tündökölhet újra a maga egységében, s végérvényesen a feledésbe enyészik. Csakhogy volt egy szinte még kisfiú, egy igaz útra lépett, s egyre igazabb utat járó keresztes lovag apród, aki mintegy megváltói akarattal felruházottan tört előre az ország történelmi eseményeiben, hogy aztán Anjou „Caroberto” Károly mellett személyes testőrként és fogadott fivérként induljon Magyarhon újbóli egyesítése felé.
 
Bíró Szabolcs elkötelezett híve Magyarország középkori történelmének. Meg még sok másnak is – nem csoda, sokoldalú tehetsége multikulturális tevékenységre sarkallja, és egyben predesztinálja is: a regényírás mellett könyveket szerkeszt, könyvkiadó és szervezőirodát vezet (Historium), ráadásul zenél (és énekel) is (Csak Van együttes). Korábban (és egyúttal először) Francis W. Scott álnéven vált ismertté krimiszerzőként hat megjelent könyvvel (kisregények, regények és egy novelláskötet), hogy aztán a 2009-es és 2010-es év fordulóján végleg megváljon alteregójától. Írói útja folytatásaként a történelmet, a vallást és Európa megőrzendő kultúráját tűzte ki célul, amelynek a Sub Rosa című, a templomos lovagrend örökségéről szóló regénye volt az emlékezetesen lerakott alapköve. A Non nobis, Domine első kötete, a Kelet oroszlánja középpontjában szintén a templomos lovagrend állt, amelyen keresztül Bíró Szabolcs előkészítette az Anjou-kor történelmi mérföldköveit (s egyben az uralkodói korszakról szóló tervezett regényciklusát is). A Non nobis, Domine második (és egyben befejező) kötete, Az utolsó vörös barát hajszálpontosan ott fűzi tovább a történet erőszak szabdalta, hithű céltudatosság simította fonalát, ahol a Kelet oroszlánja megszakította azt. Bátor Vilmos fogadott fia, vér szerinti unokaöccse, Attila már országszerte ismert Liliomos Lovagként áll (és harcol) Anjou Károly oldalán. Ugyan Wittelsbach Ottót sikerült lependeríteni a nem hivatalos magyar trónról, ám 1307-ben az igazi problémát a szétaprózódott ország egyes területei felett uralkodó nagyurak és „kiskirályok” jelentik.
 
Károly szerencsére eltántoríthatatlan a céltól, hogy ha nem megy másként, durva öltésekkel fércelje egybe Magyarhon földjét. Esztergom, majd Buda „ostromára” indul, azonban miközben ereje egyre inkább körvonalazódik, a háttérben a templomos lovagrend vészharangjai szólnak. Franciaországban ugyanis – bőszen koholt vádak alapján – Szép Fülöp katonái hiánytalanul elfogják a templomosok tagjait, Kelemen pápa pedig hasonló tartalmú bullát küld Európa összes országába. Károly nem akar konfrontálódni az egyházi hatalommal, viszont nem is nézi jó szemmel a pápai döntést, ezért megpróbálja oldalválasztás nélkül kezelni a helyzetet, ellenben Attilának döntenie kell. Vagy a templomos eskü megszegését választja, és marad Károly mellett, vagy pedig elhagyja a királyt, megerősíti hitét a templomos eszmékben, és várja az inkvizíciót, miközben ráadásul fültövig szerelmes a domonkos apácák zárdájába vonult Ágnesbe. A lány léte mellett annak szellemében is hozza meg döntését, hogy az ellenálló nagyurak (az Abák, Csák Máté, valamint Kun László erdélyi vajda) egyszer és mindenkorra el akarják söpörni az országból az Anjou betolakodót, hogy végezetül minden szál Rozgonyban fusson össze. Az utolsó vörös barát ugyanazon kompozíció mentén építkezik, mint tette azt az előző kötetben, ahol a kompozíció nem pusztán vizuális orgia megjelen(ít)ését jelenti, hanem egyrészt mély emberi drámákat foglal magában, másrészt pedig magasabbrendű hitek, erkölcsök és tettek harmonikus dinamikáját hordozza.
 
Bíró Szabolcs ezúttal sem fél és nem szégyell lándzsát-szablyát-kardot törni amellett, ami szívéből és lelkéből szól. Lehet, hogy nem mindennapi pátosza egyesek fülében napjainkban hamisan csenghet, de higgyük el, ma is léteznek ugyanezen nemes eszmények, hősi cselekedetek és hatalomvágy szülte aljas szándékok, csak esetleg más kulisszák között jelennek meg, máshogyan csomagoljuk, más értékrendszerhez kötjük őket. A Non nobis, Domine nagyszerűségét pontosan az adja, hogy eredendőségében nyújtja át az olvasónak az emberi jellemvonásokat, tulajdonságokat és karakterisztikákat, ugyanakkor a leegyszerűsítettnek tűnő cselekmény-mozzanatokat szimbolikus és elvonatkoztatott módon példázza. Az egyes karakterek tiszta típusokat jelenítenek meg, és csak azért nem mondom, hogy álcázott sztereotípiák, mert a szándék nyilvánvaló mögöttük. Az utolsó vörös barát cselekményvezetése pergően élethű, tökéletesen van szabdalva – a kronologikus időugrások mind a történelmi hűségnek, mind pedig a feszes szerkesztésnek alárendelve érik el hatásukat úgy, hogy átfogó és hiteles (kör)képként villantják fel Károly Róbert uralkodói térnyerésének fontosabb állomásait. A történet lezárása egyszerre elvarrott és elvarratlan, jólesően teljes és hiányérzetet keltő, mindenesetre lelkesítően jelzésértékű a jövőre nézve, hiszen tökéletes megalapozása az Anjouk koráról szóló majdani ciklusnak. Bíró Szabolcs nyelvezete jólesően a korhoz kötött, leírásai harmonikusak, párbeszédei markáns emelkedettséggel színezik az amúgy is stílusosan olvasmányos regényt. A Non nobis, Domine lezáró kötete (az előzménykönyvhöz hasonlóan) zamatában és illatában kimagaslóan érett, mesélőkedvében és tettrekészségében kitűnően koncepcionált, hitében és elkötelezettségében pedig csillogóan eltántoríthatatlan olvasmány.

Részlet a regényből