Bíró Szabolcs: Kelet oroszlánja

Nagyon szeretem a szilvásgombócot, no nem azt a borzalmat, amit szerényen szilvalekváros gombócként árulnak egyes helyeken, hanem a friss szilvából, fahéjas cukorban meghempergetett, forróvízből azon melegében kiemelt gyönyörűséget, amiből akár tucattal is megbirkózom éhesebb pillanataimban. Szóval szilvásgombócból sosem elég. Nem úgy a templomos lovagokból, akik pár év szunnyadás után az utóbbi évben egyre sűrűbben bukkannak fel történelmi regényekben, hogy aztán a szerzők virtuális műtőasztalára kerülve alapos plasztikai műtéten essenek át. Rendszerint alaposan megváltoznak, és legfeljebb az amerikai módit kedvelők élvezik a végeredményt, amelyből rendszerint kiderül, hogy a lovagok nem is voltak lovagok, egyébként roppant varázserővel bírtak, köszönhetően annak a titokzatos valaminek, amit birtokoltak, de aztán ellopták tőlük, vagy csak elvesztették, viszont akkor…
 
Igen, itt hagyjuk abba.
 
Aztán egy szép napon csomagot hozott a posta, benne Bíró Szabolcs – aki korábban Francis W. Scott néven publikált – új regényével, ami a templomos lovagokkal foglalkozik. Mi ez, ha nem a sors arconlegyintő kezének finom jelzése, miszerint nem én döntöm el, mikor elég a templomosokból. De nem az a lényegi információ, hogy mikor időszerű egy újabb templomos kötet, hanem az, hogy Szabolcstól ezúttal nem a Sub Rosa sokadik javított kiadása jelent meg, hanem évekig tartó vajúdás után egy új sorozat nyitókötetének örvendezhetnek a műfaj szerelmesei. A kelet oroszlánja címet viselő mű véleményem szerint egyértelműen a szerző eddigi legjobb regénye, érződik benne mindaz a tapasztalat, amit korábbi regényeinek írása közben szerzett. Természetesen túl nagy okosságra ne számítson senki, a műfaj megújhodása még várat magára, de a Non nobis, Domine 1. vállalható regény, ott van benne az a plusz, ami élvezetessé, gyakorta letehetetlenné teszi a könyvet.
 
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem szinte fizikai fájdalmat okoz, ha olyan gyerekről olvasok, aki túlságosan eleven, és inkább a maga feje után megy, és nem hallgat szülei, nevelői szavára. Történetünk főszereplője Bátor Vilmos unokaöccse, aki nemes egyszerűséggel Attila névre hallgat, pontosan ilyen, kifejezetten idegesítő kiskölök. Makacs, önfejű, gyakorta figyelmen kívül hagyja bácsikája intelmeit – ráadásul Attila öntörvényűsége csak erősödik az évek múlásával, ami nem túl bíztató fejlemény a jövőre nézve. Bátor Vilmos ugyanis templomos lovagnak szánja, ami nem csak istenes életmódot és állandó fegyverforgatást jelent, hanem a kapott parancsok vita nélküli teljesítését. Ez azonban elképzelhetetlen számomra hősünk esetében. Persze az emberek időnként megváltoznak.
 
Az első kötet több mint 400 oldalnyi terjedelme ellenére nyilvánvalóan csak felvezetés a későbbi történésekhez, így a korai évek bemutatásán kívül „túl sok minden” nem történik: kihal az Árpád-ház, megerősödnek a kiskirályok, egyszerre hárman követelik maguknak a trónt, s nem utolsó sorban feloszlatják a templomosok rendjét. Egyszóval éppen rendszerváltás zajlik az országban – csak a mainál több vérrel, és kevesebb hazudozással. No meg a korabeli átlagembernek nem volt szavazati joga.
 
Bíró Szabolcsnak nem csak a történetvezetéshez van érzéke, hanem a karakterek élővé tételéhez is. Attila figurája idegesítő mivolta ellenére sokszínű: a kiskamasz, a szerelmes ifjú, az önmagát kereső tizenéves megadja azt a fejlődést, ami szükséges a (vélhetően később bekövetkező) sikeres pályafutáshoz. A többi szereplő hozzá képest háttérbe szorul: Vilmos, Ágnes, szolgák és templomosok, „civilek” és persze a későbbi király, Caroberto csak módjával kap lehetőséget a bemutatkozásra.
 
Amivel viszont meggyűlt a bajom (Attila gyerekkori viselkedésén kívül), az nem más, mint az egyik csúcspontnak szánt jelenet, a templomos beavatás. Értem én, és ezt az utószóban a szerző is elismeri, hogy gyakorlatilag a mai napig nincs fogalmunk ez miként is történt annak idején, mivel nem maradt ránk sem korabeli hiteles beszámoló, sem utólag nyilvánosságra került, erre vonatkozó rendi regula. A kívülállók által összehordott marhaságok, rágalmak pedig használhatatlanok, ezért Bíró Szabolcs megírta a maga verzióját, ami véleményem szerint az olvasók nagyobbik részének megfekszi majd a gyomrát, és miután rájönnek, mi vár rájuk, rövid habozás után kihagyják ezt a pár oldalt. Ennek oka, hogy az addig tempósan haladó, jól követhető történelmi kalandregény hirtelen átvált filozófiai fejtegetésbe. Ez a pár oldal nem követeli meg Tamás evangéliumának alapos ismeretét, viszont olyan mélységben kell a vallással azonosulnia az olvasónak, amire megfelelő ráhangolódás, felkészülés nélkül csak kevesen képesek. A megfelelő mértékű azonosulás hiányában viszont a beavatási szertartás értelmezhetetlen valamivé válik, ami legalább annyira zavaró, mint Tolkien főművében Frodó botorkálása a mocsárban.
 
Ez a néhány oldal azonban tényleg ne riasszon el senkit a regénytől, mert az valóban jó, és pár apróbb döccenőt leszámítva olvastatja magát. Az ígéretek szerint a folytatás még idén karácsonyra megjelenik. Addig két könyvet ajánlok mindenki figyelmébe. Stephen Howarth tudományos szemmel írt műve, A templomosok titka a meglévő csekély tényre épül, s mint ilyen, segít a templomosok megítélésében. Hunyadi József pedig A fekete lovag című regényében megmutatta, hogyan kell történelmi kalandregényt írni a középkori Magyar Királyságban.
 
Részlet a regényből