Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

Az utolsó Kultúra-regény. Barátkozzunk a gondolattal. A skót Iain M. Banks 2013. június 9-én hunyt el, ezzel, bármennyire is közhely, hatalmas űrt hagyott hátra a brit sci-fiben. 1987-ben megjelent Emlékezz Phlebasra című könyve óta építgette saját külön bejáratú űroperáját, a Kultúrát, ami egyfajta modern utópia, ahol az emberek, idegenek és gépek békében élnek egymás között... Már amikor nem más civilizációk dolgaiba ütik bele az orrukat – a Kultúra ugyanis egyfajta missziót vállal magára, jobbá kívánja tenni maga körül a világegyetemet. Ez pedig hol jobban, hol rosszabbul sül el.

 

Banks utolsó sci-fije, a Hidrogén szonáta itthon majdnem pontosan három évvel a szerző halála után jelent meg. Kissé összeszorult szívvel kezdtem el olvasni a regényt, mert tudtam, hogy ez az utolsó utam ebbe a világegyetembe. Vissza-vissza fogok még térni, amikor újra elolvasom egy-egy korábbi regényét, de soha többé nem lesz már meg az az izgalom, amikor valami újat fedez fel az ember a Kultúrában. A regény nem okozott csalódást, ízig-vérig Kultúra kötet, azonban mégsem lehetek elégedett, ugyanis több kérdés is bennem maradt olvasás után.

 

Kezdetnek például a történet alappillére is sántít egy kissé. A regény legfőbb konfliktusa, hogy a szublimálni készülő – magasabb, nem anyagi létsíkra lépő – gziltek múltjában van egy titok, amire most fény derült, de ezt magas rangú gziltek el akarják titkolni. És ahogyan az ilyen, messziről bűzlő esetekben lenni szokott, hamarosan odadugja az orrát a Kultúra pár kotnyeles Elme képében, hogy minden áron fényt derítsenek az igazságra. Ami engem kissé zavart itt, az, hogy nem tudom összeegyeztetni a gziltek technikai fejlettségét azzal, hogy egyes tagjai merő kicsinyességből követnek el bűnöket. Sőt, nem is kapunk igazi magyarázatot a tetteikre, különösen a legfőbb bűnös cselekedeteire. Ezen át lehet siklani, engem mégis megakasztott abban, hogy élvezni tudjam a könyvet.

 

Pedig van itt mit élvezni. Ez nem az a regény, amivel érdemes a Kultúra megismerését kezdeni, de mindenképpen az élvezetesebb kötetek közé tartozik. Van itt minden, amiért az ember szereti ezt az űroperát: különféle űrhajók – a gyors és pimasz cirkálóktól a hatalmas, több kilométeres, több százmillió humanoidnak otthont adó Rendszerközi Hajóig –, különös és ötletes idegenek – akiknek a legfurcsább szokásaik vannak –, izgalmas fejtegetések a galaktikus civilizációk egymás mellett éléséről, vagy éppen a köztük feszülő ellentétekről. Ez az a fajta science fiction, amiért megszerettem ezt az egész zsánert: színes, izgalmas, lenyűgöző. Banksnél a humor, az akció és az ötlet-kavalkád kéz a kézben járnak, de mindig ott vannak a nagy gondolatok is.

 

Ilyen tekintetben a Hidrogén szonáta talán kicsit kakukktojás, ugyanis itt nem annyira szembeszökőek a morális kérdések, mint más könyvekben (mint mondjuk A játékmesternél vagy a Nézz a szélbe esetében), de azért itt is jelen vannak. Mit érünk az igazsággal? Mennyire fontos, hogy kiderüljön? Min változtat az igazság? Kinek van joga beleavatkozni mások ügyeibe, és egyáltalán, mi van, ha az érintettek nem akarnak foglalkozni az igazsággal? Rájuk lehet kényszeríteni a dolgot? A Hidrogén szonátában többször is említik a holtpont incidenst, és valóban sok hasonlóságot találunk a Holtponttal. És itt nem csupán a Kultúra Elmék „elmés” párbeszédeire gondolok –, ami néha intellektuális csemege, néha viszont szószátyár öregurak gittegyletének tűnik –, hanem a fő probléma kezelésére, ahogyan a Kultúra hozzááll egy számára ismeretlen jelenséghez. Az ember elgondolkodik: lehet, hogy az Elmék nem is fennkölt elveket követnek, egyszerűen csak nem képesek elviselni, ha valamit nem tudnak…

 

A Hidrogén szonáta felemás élmény. Egyrészt egy végtelenül szórakoztató űropera, amire, megmondom őszintén, már nagyon régen vágytam, és emiatt könnyedén végigolvastam a könyvet. Ugyanakkor vannak itt olyan elemek, amik kissé szétzilálják ezt a képet, megbontják a harmóniát, és teljesen disszonánssá teszik a regényt. Ezért valahol remek a címválasztás: a könyvbeli Hidrogén szonáta is ilyen. Disszonáns, zavaros, hol lehengerlő, hol döcögős (horribile dictu, néha érthetetlen). Amikor pedig a szonáta és a regény végére érünk, csak az üresség marad utána. Ezen is túl vagyunk. Kissé tanácstalanul kérdezzük magunktól az utolsó Kultúra regényen túl: és most mihez kezdünk ezután?

 

A szerző életrajza


Takács Gábor - 2016. július 30.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!