Iain M. Banks: Holtpont
Írta: a2t | 2007. 06. 12.
Amikor átmegyek a K hídon a Szigetre és felhívom a barátaimat, hogy hol vannak, mindig ugyanaz a kellemes érzés tölt el. Végre megérkeztem. Pont ugyanez a helyzet Banks ilyen tárgyú regényeinek első oldala után. Helló RK, szia Kultúra! Hogy vagytok? Jó megint hallani felőletek.
A Kultúra lenyomta az Iridieket, de nincs nyugta, mert megint találtak egy renitens fajt. Ők, a rendkívül kifejező nevű alázok. Nagydarab, harcias lények, akik a legkevesebb tisztelettel sem viseltetnek más élőlények iránt, és ha a Kultúra nem lenne akkora fölényben, már rég végigküzdötték volna magukat az összes általuk is elérhető galaxison. Történtetünk kezdetén elvannak a saját rendszerükben, kegyetlen játékaik valamelyikével szórakoztatva magukat és a Kultúra nagykövetét. Az alázokat legjobban egy Augsburgnál elkalapált magyar értené meg. Nem ők a központi figurák a történetben, de persze eljön az ő pillanatuk is. De mielőtt ez bekövetkezne, még rengeteg dolog történik.
Ha az alázok problémája nem lenne elég, ott van egy csomó furcsán és különcül viselkedő elme, ezek egyike a történet főhősei között számon tartott Hálószakasz. Ő a furcsák között a legfurcsább. Az ő pillanata is elérkezik a történet folyamán. És persze amitől mindenki ismerőseként üdvözli az elméket. Ismét cinikus, de mégis mulatságos hajónevekkel találkozhatunk. Meg egyáltalán, jók a nevek – nekem legalábbis nagyon tetszenek – ami a fordítót dicséri. Aztán, ott vannak a minden lében kanál humanoidok is. Az ő nagy pillanatuk már elmúlt, de mégis mindig ott vannak az események sűrűjében. És van egy titkos főszereplőnk is, róla nem mondhatok semmit. Persze mire minden szereplőt, kultúrát, világot megismerünk, már rég elszabadult az általunk pokolnak nevezett valami.
Az a jó Banks-ben, hogy nem lehet előre megmondani, hogy mi lesz a történet vége – én legalábbis nem tudom –, gyakorlatilag a történet végén sem tudjuk, hogy mi a vége, csak az derül ki biztosan, hogy nincs több nyomtatott oldal. Banks ráadásul eléggé gonosz módon úgy ír, hogyha átugrunk egy fél oldalt, mert éppen azt gondoltuk, aztán mégsem ott tartunk, totál elveszíthetjük a fonalat úgy, hogy csak két fejezettel odébb tarthatjuk a kezünkben megint. Az éber figyelem egyáltalán nem árt, ha olvassuk a regényt, mert fél mondatokból derülnek ki a dolgok, persze akinek nem ez az első ilyen, az már tudja, hogy mire számítson. Egyszóval a végére egy jó Banks regény minden mozzanatát megtapasztalhatjuk, egy Lem novella csattanójával a végén.