Főkép

Banks a melankolikus indítás mestere. Egyszerűen nem bírja ki, hogy ne rontsa el rögtön az ember kedvét. Tisztán látom magam előtt, ahogy tizenhat évesen elmegy egy buliba, ahol fél órán belül mindenki leül, és szomorúan néz maga elé. Visszatérve a könyvre. Banks univerzuma a szokásos, és a második sortól mi is ott vagyunk. Tudom, már elég sok ódát zengtem az író atmoszférateremtő képességéről, mentségem, hogy ő kényszerít erre minden alkalommal.

’Szal a Masaq’ Orbitál – milyen meglepő – gyásszal vegyes ünnepségre készül, aminek zeneszerzője, egyenesen zeneszerző zsenije, a regény egyik főszereplője, egy kelgir emigráns. Bőven az Idiri háború után vagyunk, a felrobbant napok fénye azonban csak mostanában – az ünnepség apropójaként – érkezik az orbitálra. Be kell valljam, ekkorra egy csöppet zavaró hiányérzet kerített hatalmába, ugyanis az első hatvan oldal alatt egy frappáns nevű hajó sem bukkant fel meghatározó tényezőként. Ellenben a kelgirekkel. Meg elég sok más fajjal.

A kelgirek kasztrendszerben élnek, egyetlen nagyon híres lényt adva a világnak, aki balszerencséjükre önkéntesen nem anyabolygóján él, sőt szemben is áll vele. Naná, hogy ez nekik nem tetszik. Küldenek hát követet. Naná, hogy a Kultúra nem akar összeveszni velük, így a követ pesztrát kap, nehogy kellemetlen diplomáciai következményei legyenek a látogatásnak. A Kultúra az író azon találmányai közé tartozik – a vicces hajónevek mellett –, amik miatt érdeklődve olvasnám a békák brekegési szokásaihoz fűzött megjegyzéseit is. Annak ellenére ugyanis, hogy a Kultúra bizony meghatározó erő, gyakorlatilag semmit nem lehet róla tudni. Vannak elejtett megjegyzések, és a szereplők viszonyulnak hozzá valahogy, és a háttérben mindig ők állnak, de semmit sem tudunk róluk. Egyrészt, szerintem ő sem, másrészt így minden apró információmorzsát örömmel lehet venni róluk, és persze bármit, az ellenkezőjével együtt le lehet írni róla.

Az imént pont úgy siklottam el a felrobbanó napok mellett, ahogy a pesztrás mini-összeesküvés szervezői. Nyilván van ebben egy nagy adag – az író szereplőire általában jellemző – dekadencia. Megszervezik, tehát, hogy mindenki jól jöjjön ki a sztoriból, ami azért érdekes, mert nyilván nem erről fog szólni ilyen mennyiségű nyomtatott szó. Persze ők nem számítanak rá, hogy a helyzet bonyolódik – mint mindig –, és a jól kijövés messze a legkisebb gondjuk lesz. Ilyenkor kénytelenek vagyunk újraértékelni a dekadenciára vonatkozó gondolatainkat, hiszen ki tudja, lehet, hogy csak a jövő nyomasztó szele érintette meg őket ténylegesen. És ugye ezek a szereplők ilyen szempontból mindig okosabbak, mint a szerencsétlen olvasó, mert ők már akkor tudták, persze mi nem tudjuk, hogy tudják.

Van tehát tragikus semmit sem tudó főszereplő, renegát főszereplő, meg Kultúra főszereplő, meg semmiből előbukkanó, őket összekapcsoló történések. A dramaturgia talán megszokottnak tűnhet – nekem annak tűnik –, viszont egyáltalán nem unalmas, így nem igazán válik a könyv hátrányára. Meg persze a szokásos, „ez a vége? érzés”, de nem. Lehet, hogy megfázott, amikor írta, vagy én lettem sokkal okosabb, de ez a befejezés valahogy nem tűnik annyira gonoszul nyitottnak, mint a többi. Vagy lehet, hogy így teszteli magát (az író), hogy amikor egyszer odaírja, hogy „vége”, akkor már biztos kiöregedett? Nem tudhatom, és bőven remélem, hogy bárhogy is fejezze be ezentúl a regényeit, sosem kell róla ezt gondolnom.

Részlet a regényből