Főkép

Chuck Palahniuk napjaink egyik legbetegebb dolgokat író kult-szerzője. A Halálraítélt pedig az első olyan könyve, amely egy korábbinak a folytatása, ezért aki nem olvasta a Kárhozott című regényt, az ne is olvasson tovább, hanem kezdje az arról szóló a cikkel. Így legalább nem kell magamat ismételnem.

 

Palahniuk bírálói szerint Chuck viszont sűrűn ismétli magát. Tény és való, hogy emberünk a világhírnevet hozó Harcosok klubja óta kb. ugyanazt írja le újra meg újra. Ami jelentheti azt is, hogy az emberiség még mindig nem fogta fel a palahniuki üzenetet (mely szerint, nagyon zanzásítva, a fogyasztói társadalom übergáz és megérett a pusztulásra), és mivel továbbra sem változik semmi a jobbik irányba, hát Chuck tovább írja sokkoló műveit, hátha minél többeknek kinyílik a szeme. Ezzel csak az a baj, szerintem, hogy aki képes egynél több Palahniuk könyvet elolvasni, annál nyitott kapukat dönget, hiszen ők értik, mit mond, és alighanem többé-kevésbé egyet is értenek vele. Akiknek viszont igazán szükségük lenne arra, hogy kizökkentsék a fogyasztás és az elostobulás lefelé tartó spiráljából, azok egyet sem képesek végigolvasni. Vagy ha mégis, azt hiszik, milyen vicces. Különben igen, vicces is, bár én leginkább kínomban nevettem rajta.

 

És jelentheti azt is (mármint a relatív önismétlés), hogy Palahniuk, mint ember, ugyanott tart, mint úgy 18 évvel ezelőtt. Persze, lehet mondani, hogy a világ nem lett jobb azóta sem, de egy ilyen éleslátású, penge elméjű embernek ennyi idő alatt tán csak kellene már valami jót, vagy segítséget, vagy kibúvót, vagy menekülési útvonalat, vagy bármi egyéb pozitívat is találnia. Vagy nem.

 

Akárhogy is, a Halálraítéltben visszatér (méghozzá a halálból az élők földjére) a celeb álompár 13 évesen elhunyt, kövér-csúnya-de-nagyon-eszes kislánya, Madison Spencer. Az első könyvben ugye a Poklokat járta be, de most dolga akad ideát: helyre kell hoznia némi félreértést, mely az ő korábbi, túlvilági telefonhívásaiból fakadt, s melynek folyománya a világ pusztulása is lehet. A némileg kaotikus történetnek azonban csak kisebbik részét teszi ki a regény jelene – a többi Maddy visszaemlékezése életének egynémely meghatározó élményeire. Ezzel csak az a baj, hogy mivel tényleg fontosak, kissé fura, hogy az első regényben nem kerültek szóba. „Cserébe” hosszú oldalakon keresztül olvashatjuk, mi morbid és groteszk történt egy vidéki országúti közvécében. S bár Maddy választékos modora szórakoztató, ilyen hosszú távon, barokkos leírásaival már igen fárasztó. Különösen attól az írótól, aki minimalista, ütős stílusa miatt lett sokak kedvence.

 

Palahniuk, ahogy idősödik, mintha egyre betegebb dolgokat írna (ami azért durva, mert már az elején is iszonyat beteg dolgokat írt), de már egy ideje olyan szintre ért, ami értelmetlenné és hatástalanná teszi az egészet. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy OK, Chuck, igazad van, az emberi lény megannyi tekintetben is végtelenül undorító, de ezen azért túl kell valahogy tennünk magunkat, különben hogyan élhetnénk ebben az ocsmány, mindenféle bűzös nedvekkel meg kipárolgásokkal meg szervekkel teli testben. Aztán persze lehet, hogy ezt is direkt csinálja, nem csak a sokkolást. Ha pedig valakinek ez kell, hogy végre kicsit kinézzen a fejéből, és rájöjjön, mi pusztítás és butítás megy itten, akkor Chuck neve legyen áldott, hiszen hiába nem ad megoldást a problémákra, a gyógyulás első lépése mindenképpen az, ha felismerjük, hogy nem vagyunk jól.

 

Márpedig Palahniuk sokkolóan, velőtrázóan és csontig hatolóan érzékletesen világít rá a világ rákfenéire. Nem szépirodalmian, és nem is tisztán ponyva módra. Hasonlóan Vonneguthoz meg Bret Easton Ellis-hez (stb.), de az előbbi embersége nélkül. És így, ebben a formában, ha már itt van, megkerülhetetlen. Nem kell őt olvasni, de attól még amit leír, az úgy van. Aztán majd ki-ki eldönti, mit kezd ezzel.