Főkép

Mikor Sam Weller és Mort Castle elkezdte összeállítani ezt az antológiát, Ray Bradbury még élt, olyannyira, hogy előszót is írt hozzá. Mire megjelent, már halott volt. És ez a novellás kötet is csak azt bizonyítja, micsoda nagyszerű író volt ő. Az itt felsorakozott 26 szerző az irodalom legkülönfélébb területeiről jön, ám mindegyikőjük mesterének tekinti Bradbury-t. Önmagában a névsoruk is elegendő ahhoz, hogy az ember megvegye a könyvet.
 
Bradbury nálunk csupán a sci-fi rajongók körében számít nagy névnek, közöttük is jellemzően az érettebb olvasók kedvence. Ezzel szemben Amerikában a legfontosabb írók között tartják számon, az iskolai tananyag része. Így nem is csoda, hogy jószerével az antológiában szereplő összes író arról számol be, hogy már gyerekkorában megérintette Bradbury egynémely írása. Merthogy, miként az Bradbury szokása volt, minden novella után olvashatunk egy hosszabb-rövidebb írást annak keletkezéséről is. Szóval, Bradbury odaát valóban mindenkire hatott, senki nem vitatja írásai szépirodalmi minőségét, illetve azok hatását az irodalomra úgy általában.
 
Ennek megfelelően messze nem csak sci-fi/fantasy/horror szerzők művei sorakoznak az Árnyak és rémek lapjain, de olyan elismert szépirodalmi íróké is, mint Dave Eggers, Audrey Niffenegger, Dan Chaon, vagy Jacquelyn Mitchard. Nem szólva olyan bestseller-szerzőkről, mint Alice Hoffman vagy David Morrell (aki az eredeti Rambo regényt írta). Fantasztikus vonalon (melyhez persze odasorolható Niffenegger is) Neil Gaiman és Margaret Atwood a két legnagyobb név magyar szemmel, de jó pár olyan író is van itt, aki Amerikában szintén a nagyok közé tartozik, mint pl. Robert McCammon, vagy a nagy öreg Harlan Ellison. De a kevésbé nagy nevek között is van, aki figyelemre méltót írt, pl. a Walking Dead regényeket Robert Kirkmannel együtt jegyző Jay Bonansinga, vagy Stephen King fia, Joe Hill, netán Kelly Link, akitől magyarul a Különb dolgok is című novellás kötetet olvashattuk eddig.
 
Ahogy a szerzők, úgy az írások is rendkívül változatosak. Tartalomban és minőségben egyaránt. Sci-fi épp úgy akad, mint rémtörténet, thrillerszerű írás, vagy olyan, emberi sztori, amiben Bradbury különösen nagy volt. És elmondható, hogy az írók zöme igyekezett kitenni magáért. Ki több, ki kevesebb sikerrel. Pl. Julia Keller Pulitzer-díjas szerző, ám ide írt rémtörténete nekem eléggé klisésnek hat, bár meglehet, technikai szempontból tökéletes. A szépirodalmi körökben szintén elismert Bonnie Jo Campbell írását szétesőnek érzem, az egyik szerkesztő Mort Castle Marilyn Monroe-története meg végképp nem illik ide – és még sorolhatnám. Ám hogy nekem mi tetszik vagy mi nem, az egy ilyen antológiánál különösképp szubjektív – ha 26 különféle bonbont vagy bort kellene végigkóstolnia, alighanem minden ember mást-mást találna ízletesnek vagy csapnivalónak.
 
De a fentebb megnevezettek tényleg jó novellákat írtak. A többség alighanem egyszerre akart méltónak mutatkozni a kötetben való szereplésre, és bizonyítani, hogy de ő azért nem Bradbury-klón, vagyis megcsillantani saját egyéniségét. Gaiman például a rá olyan jellemző módon megható és trükkös, de megint csak blöfföl. Atwood ilyen rövid távon is képes nyomasztó jövőképet felvázolni, Niffenegger meg gyakorlatilag egyetlen apró ötletet csinál meg úgy, hogy nem a trükkön van a lényeg, hanem az emberi oldalon – megkockázatom, ő került a legközelebb Bradbury szellemiségéhez. Nagyon tetszett Jacquelyn Mitchard hosszas novellája (és szintén bő lére eresztett ömlengése Bradbury-ről) is, dacára annak, hogy a sztori maga kissé zavaros. Nála a stílus, a hangulat erős: egy többek között magyar származású, idős amerikai férfi kísértethistóriáját írta meg. Jópofa Thomas F. Monteleone Eszmecseréje, melynek egyik főszereplője H. P. Lovecraft. McCammon nagyon is bradbury-s írással hajt főt a Mester előtt, Ray öreg barátja, hovatovább testvére, Harlan Ellison pedig úgy véli, ez lesz az ő utolsó írása, s amiről szól, az is erre utal – megindító. És így tovább, hagytam még csemegézni valót eleget.
 
Viszont akármilyenek legyenek is ezek az írások, nem mulasztják Bradbury hiányát, sőt csak kiemelik. Bármennyire érdekes, izgalmas és változatos az antológia, melyet tényleg érdemes elolvasni, mégis talán csak egy-két pillanata hatott rám olyan elementáris erővel, vagy még inkább: varázsolt, hatott meg, rázott meg úgy, ahogy Bradbury megannyi írása. Ő nem egyszerűen zseniális író volt, de valódi mágus (s nem szemfényvesztő bűvész), aki az élet és az emberi lélek megannyi apró részletét tudta papírra vetni, de valahogy úgy, hogy abban benne volt a gyermeki rácsodálkozás és az isteni alkotás is. Így ez a kötet lehet méltó tisztelgés, de a nyomaiba nem érhet.

 

Részlet a regényből 


A szerző életrajza